Elér a végzet

Amikor elkészültünk, kiléptünk egy jókora platformra, ahol több tucat helikopter várakozott, hogy tudósokat szállíthasson. Két csapatra oszlottunk, mindegyikben öt - öt fővel. A férfi és nő akiket benn láttam, nem csatlakoztak hozzánk, helyettük mások jöttek, immár Avatarjaik testében. Ők nem lepődtek meg úgy rajtam, bizonyára azok közé tartoztak, akiknek részletesebben beszámoltak az ügyről. Talán közvetlen Grace-nek dolgoztak. Hamarosan úgy is megtudom. Egyikük, egy vidám tekintetű nő, azonnal mellém szegődött és barátságosan üdvözölt.

- Helo! A nevem Abby. Örülök, hogy végre megismerhetlek, Evlyn. Bár tény, hogy nem tudunk rólad sokat. - Hirtelen közelebb hajolt és suttogva megkérdezte: - Tényleg igaz? Hogy... átalakítottak? - A mondat végén elbiznytalanodva nézett rám. Csak egy biccentéssel válaszoltam, nem állt szándékomban itt és most, kivesézni a témát, főleg nem úgy, hogy nem mi voltunk az egyedüliek, akik a helikopterekhez igyekeztek. 

- Később mesélek - néztem rá jelentőségteljesen, mire izgatottan elmosolyodott, de szemében azért villant némi részvét. Beszálltunk a kopterba ami hamarosan fel is emelkedett, amint megkapta az engedélyt. Hihetetlen boldogság volt látni, az alattunk elterülő dzsungelt, színes növényivel, ég felé törő fáival. És ezek a trópusi illatok! Az érzékeim alig győzték befogadni ezt a tömérdek információt, ami hirtelen teljes súlyával rám zúdult. 

- Ez fantasztikus! - igyekeztem túlkiabálni a turbinák zaját. Grace mosolyogva pillantott felém és egyetértőleg bólintott. 

- Ha ez tetszett, az erdő valósággal el fog varázsolni! - Igyekezett közelebb hajolni, de közben kapaszkodnia is kellett, nehogy kiessen a kopter nyitott oldalán. Utunk viszonylag hamar végetért és ahogy a lábam talajt ért, valóságos örömbomba robbant a lelkemben. Úgy éreztem, végre hazaértem, hogy tartozok valahova. Elfelejtettem az összes problémámat ami eddig ólomsúllyal nyomta a lelkemet. Behunyt szemmel élveztem a környezet neszeit, tudatom teljesen rájuk hangolódott, és ekkor egy furcsa suttogás ütötte meg a fülem. Azt hittem Abby az,de kinyitva a szemem senki nem hajolt közel hozzám. Nem értettem, de hamar el is felejtettem a különös incidenst.

- Senki ne maradjon le, Evlyn te se. Gyertek utánnam! - Hallottam Grace kiáltását nem messze, majd utána iramodtam. Körülöttünk felerősödtek az erdő zajai, ahogy az állatok visszatértek megszokott napirendjükhöz, többé nem foglalkozva érkezésünkkel. Kellemesen telt a nap, Grace-szel vettünk mintákat, amiket aztán majd elemezni fog a laborban és reményeim szerint hamarosan én is részt vehetek a kutatásokban. A kopterban visszafelé, a lemenő nap fényében vágyakozva figyeltem az alattunk elsuhanó tájat. Tudtam, hogy hamarosan minden növény színpompás kavalkádban fog tündökölni, így némi szomorúságot éreztem, amiért én nem láthatom, nem lehetek a részese, amire egyébként kimondottan vágytam volna. Visszaérve mogorván vettem észre, hogy a korábbról már ismert fegyveres katonák ácsorognak a leszállópálya mellett. Biztos értem jöttek, nehogy elhúzzam a csíkot. Igaz, nem tudom hova és merre mehetnék innen...

- Hamarosan találkozunk! - köszönt el Grace és Abby, majd a többiek is elbúcsúztak és míg ők jókedvűen besiettek a kert irányába, ahol az elkülönített Avatar - szállást tartották fenn, én a két izomagyú kíséretében kénytelen kelletlen visszatértem a saját börtönömbe. 

***

A folytó füst teljesen betöltötte a szűk alkóvot, de ez a benn tartózkodót csöppet sem zavarta. A halk kántálás egyre erősödött, árnyak suhantak tova a falakon, vad törzsi ritmusokra táncolva. Középen tűz lobogott, ami elviselhetetlen hőt sugárzott magából. Az árnyak lassan alakot öltöttek, és egy személlyé formálódtak. Ez a személy futott. Ahogy csak bírt, hisz az életét kellett mentenie. Valami üldözte, valami hatalmas és veszedelmes. Olyat tett, amit nem lett volna szabad. Alakja, mintha sűrű ködbe burkolózott volna, így képtelenség volt kivenni vonásait. 

- Elárultál minket! - a kemény hang élesen csattant, körbefonva a most lekuporodott, rettegő alakot. Távoli, heves dobszó harsant, amit harsány kiáltások kísértek, majd hirtelen mindent beborított a gomolygás. Rettenet, fájdalom, félelem... és a halvány remény.

A lángok ismét magasra csaptak, újabb adag folytó füstöt ontva magukból a szűkös helyiségbe. A látomás lassan tűnni kezdett, de még utoljára egy ezüstösen fénylő szempár nézett farkaszszemet a kántálóval, akinek elakadta a lélegzete.

- Eywara! - lehelte, mire a látomás végérvényesen szertefoszlott. Egyedül a vészjósló csend maradt.

***

Mereven bámultam a plafon sötétjét, de az sivár maradt, nem táncoltak rajta fények, sem alakok. Fülemben még mindig vísszhangzott a különös kántálás, ami - úgy sejtettem valamiféle Na'vi törzsi ének lehetett, de számomra teljesen ismeretlenül csengett, pedig a hosszú ideút alatt beleástam magam a történelmükbe. Na persze abba, amit sikerült megtudni tőlük, főként Grace jóvoltából, aki már így is hatalmas mennyiségű anyagot halmozott fel kutatásai során.

Nem tudtam már visszaaludni, folyamatosan úgy éreztem, valami történni fog, éppen ezért eléggé nyugtalan voltam, csak forgolódtam az ágyamban. Mikor hajnalodott úgy döntöttem ideje kikászálódni, és gyorsan lefürödtem, ezzel is felfrissítve elcsigázott tagjaimat. A hűs víz jó hatással volt forró bőrömnek, egészen ellazított és valamennyire még meg is nyugtatott.

Nem sokkal később dörömböltek az ajtómon, én pedig két izomagyú kíséretében átsétáltam az eligazító helyiségbe, ahol megkaptuk a felszerelésünket, és az instrukcióinkat. 

Nagyobb csapattal utaztam, amiben Grace, egy másik tudós, én és még négy katona, plusz a pilóta vett részt.

Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben zajlik, de a rossz érzéseim hamar beigazolódtak...

Valami csiklandozott. Ez volt az első tudatos gondolatom, amint a sötétség kezdett oszlani. Lassan, fájdalmasan nyitottam ki a szemem és a szívem majdnem leállt a döbbenettől. Egy különös lény nézett velem farkasszemet, ami nem volt más, mint egy kifejlett viperafarkas, ami épp az arcomat nyalogatta, a legteljesebb lelki nyugalommal. Most vagy meghaltam, vagy ez a valóság, ami nagyon a feje tetejére állt. A fejemben és karomban egyre erősödő lüktetés arra engedett következtetni, hogy bizony nem vagyok halott, sőt, nagyon is élek, bár nem tudom még meddig.

Némi erőfeszítés árán óvatosan odébb toltam a kutyamód viselkedő állatot, és valahogy talpra kecmeregtem. A karomra elég volt egy pillantást vetnem, és tudtam, ha nem kapok orvosi ellátást, vagy legalább némi kötszert, annak kellemetlen és csúnya vége lesz. A hosszú vágás a könyökömtől a vállamig futott, és még mindig szivárgott belőle a vér, de szerencsére nem tűnt túl mélynek. Óvatosan nyúltam a homlokom lüktető pontjához, és amikor a szemem elé emeltem a karomat, idegesen verni kezdett a szívem, ugyanis az ujjaimat is a vörös folyadék borította.

- Hát ez remek - szisszentem fel a fájdalomtól, de nem engedhettem, hogy elhomályosítsa az elmémet.

A hátizsákomat megtaláltam pár méterrel arrébb, és erről eszembe jutott, hogyan is kerültem ebbe a lehetetlen helyzetbe.

----

A csapatommal jöttünk, Grace és még egy tudós társaságában, valamint négy katona kísért bennünket, biztonsági okokból, bár tudtam, főként miattam vannak ott, nehogy szökni próbáljak, vagy olyasmit tegyek, ami nem tetszene a fejeseknek.

A kopter leszállt, mi pedig a felszerelésünket magunkhoz véve kiszálltunk a dzsungel sűrű, párás levegőjébe. Minden rendben ment, egészen amíg jó messzire nem értünk a koptertől. Hirtelen rántást éreztem a karomon, majd bekúszott a látómezőmbe Grace halálra vált arca.  Valamit kiáltott, hogy meneküljek, fussak, ahogyan csak tudok. Mielőtt még bármit is szólhattam volna, megjelent mögötte egy katona és kilőtt rá egy kábító lövedéket, amitől a nő összeesett. Grace-nek esélye sem volt a védekezésre. Valahol agyam egy rejtett zugában megértettem, ezzel a tettével talán búcsút is inthet a karrierjének. Hatalmas áldozatot hozott meg értem, amitől bűntudatom támadt, de ugyanakkor éreztem, ezt az áldozatot nem szabad elherdálnom, így hát bevetettem magam a sűrűbe.

Innentől zavarossá váltak az események. A növényzet egybeolvadt, puskaropogás hallatszódott, amibe az állatok dühödt rikoltása vegyült. Nem tudtam merre megyek, a rettenet leblokkolta az agyam, csak az ösztöneim hajtottak egyre messzebb, de a végzetemet úgy tűnt,  nem kerülhetem el. Valami elsüvített mellettem, a világ pedig hirtelen szilánkjaira robbant szét, áttaszítva engem a sötétségbe...

---

Meg kellett ráznom a fejem, hogy kitisztuljanak kissé a gondolataim. Muszáj volt a zsákomban valami használható kötszert találnom, mert a karom egyre jobban hasogatott. Fájdalomcsillapítóról persze nem is álmodhattam a dzsungel közepén, még ha találnék is erre megfelelő növényt, nem igazán tudtam, hol keressem. Ismertem néhányat, de még mindig kótyagos voltam, az agyam nehezen, lassan pörgött. Bizonyára kaptam egy enhye agyrázkódást is, mert ha lehajoltam vad szédülés és hányinger fogott el, így ezt a mozdulatsort a minimumra kellett csökkentenem.

- A francba... - dühöngtem csöndesen, amikor meghallottam az ágak roppanását. Azonnal megdermedtem, még levegőt is alig mertem venni. A hátam bizsergett, tudtam, hogy figyelnek. Attól tartva, hogy a katonák azok, és rám vadásznak, a fűbe lapultam, és igyekeztem felmérni a környezetemet. Nem mozdult semmi, csak néhány madár dalolt békésen, mintha mi sem történt volna... Tényleg! Mennyi idő telhetett el? A fény narancsos színt kezdett ölteni, szóval jócskán benne lehettem a délutában. Az új félelem, hogy éjjel kinn kell lennem az erdőben, adott némi energiát. Felkaptam a hátizsákomat, amiben végül találtam egy kis adag fáslit, és sietős, de azért halk léptekkel indultam el az egyik irányba. Nem tudtam, merre menjek, a bázisra semmiképp nem mehetek vissza, valamint vissza se találnék, azt sem tudtam, hol vagyok.

Utam során, a viperafarkas állandó társnak bizonyult, a nyomomban maradt, hiába próbáltam lerázni, csak azért is velem akart jönni.

-Hát jó, akkor gyere... de nincs kajám, ha ezért vagy itt - beszéltem hozzá, hogy addig is eltereljem a figyelmemet a kilátástalan helyzetemről. Az állat furcsa hangon felnyüszített, majd nekidörgölte magát a lábamnak.

-Ó, hát nem vagy egy hétköznapi viperafarkas, ugye tudod? - hajoltam le, hogy óvatosan megsimogassam az állat fejét, mire az megnyalogatta a kezemet. Erre elmosolyodtam, és még egy vékonyka nevetés is elhagyta az ajkaimat. - Kár, hogy nem tarthatlak meg, szerintem jó barátok lennénk, nem gondolod? - Persze válasz nem érkezett, de mégsem voltam egyedül. Lassan ránk esteledett, a vadon pedig megtelt félelmetes hangokkal, de annak ellenére, hogy rettegnem kellett volna, kellemes nyugalom árasztotta el a szívem. 

Ekkor hallottam meg ismét, a suttogást. Nem egy irányból szólt, hanem mindenhonnan, de a fejemben hallottam. Szavait nem értettem, csak annyit fogtam fel, hogy nem kell félnem, nem engedi, hogy bajom essen. Lehet, hogy súlyosabb a fejsérülésem, mint gondoltam? Futott át az agyamon a kósza gondolat, de a lágy hang elnémult. A nap is végleg lebukott a horizont mögé, és az erdő minden állata és növénye lassanként felfénylett. A biolumineszencia fantasztikusan szép volt, életemben nem láttam ennél gyönyörűbbet.

Hogy a nap még furábbá váljon, egy fehér, ezüstös színű, ernyő alakú magvacska szállt le a vállamra, amiben a szent fa magját, az úgynevezett Atokirinát véltem felfedezni.

- Nahát... - Ujjammal óvatosan megböktem a kis lényt, mire az finoman felfénylett. - Csodálatos - suttogtam áhitattal, mire még több magvacska libbent rám, szinte a semmiből.

-Ó, többen is vagytok? Hát ez... - akadt el a szavam félúton. Ugyan nem vettem észre, de minél több atokirina telepedett rám, a hajam tompa, ezüstös fénnyel kezdett derengeni, a szememmel egyetemben. A jelenség amilyen hirtelen jött, úgy is távozott, nem tarthatott többnél pár percnél, én mégis úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el.

Tovább akartam indulni, mikor a viperafarkasom hirtelen hátrasunyta a füleit, és elkezdett fújni. Ijedtemben és meglepettségemben hátráltam egy lépést, nem értve, mi váltotta ki a vad dühöt, a nemrég még kezesbárány állatból.

- Hé, nyugi! Én vagyok az! - próbáltam nyugtatgatni, de gyorsan rájöttem, nem rám mérges, hanem valamire a hátam mögött. Mielőtt hátrafordulhattam volna, hideg késpengét éreztem a nyakamnak simulni, és egy kemény, de gyönyörű hang megállított.

- Ha megmozdulsz, elvágom a torkodat. - Na'vi nyelven beszélt, de ha nem értettem volna, is felfogtam volna szavai súlyát. Rám találtak.

Az Ajánlat

Grace az ajtóhoz érve bekopogott. Egy darabig nem történt semmi, csönd honolt a szobában, majd halk lábdobogás jelezte, hogy a tulajdonos elindult az ajtó felé. Amikor az félrecsúszott a falba, Grace döbbenten meredt az előtte álló, fáradt és szomorú tekintetű lányra. A nő első gondolata az volt, hogy egy igazi na`vit lát és fel is merült benne, hogy Selfridge-ék elfogtak egyet közülök még gyerekkorában, hogy önös céljaiknak megfelelően neveljék és kísérleteket végezhessenek rajta. De a lány mégsem volt na`vi. Mozdulatai és gesztusai elárulták.

 - Üdv - jött a kurta üdvözlés és tartózkodó magatartásából arra lehetett következtetni, gyanakvóvá vált, bizonyára rendszeres vizsgálatoknak volt alávetve, mert meg akart indulni kifelé, de a nő egy szelíd mozdulattal megállította.

- Szerbusz Evlyn. Bemehetek? Szeretnék veled beszélni. - A lehető legkedvesebb hangnemet igyekezett megütni. A lány arcán meglepetés suhant át, majd készségesen félreállt, utat engedve. Grace még küldött egy gyilkos pillantást a válla fölött, a még mindig a folyosón ácsorgó dokinak és a két katonának, akik fegyverüket markolták ugrásra készen.

Evlyn nem szólt vendégéhez, csak leült a nappali közepén álló jókora kanapéra. A méretek ugyan Grace-nek nagyok voltak, de Evlynnek épp megfelelőek. Leereszkedett mellé a kanapéra és azon törte a fejét, mivel kezdje a beszélgetést. Pont, amikor eszánta magát, hogy a legjobb lenne először bemutatkoznia, a lány megszólalt.

- Minek jött ide? - szavai durván csattantak a szoba csöndjében. Grace felvetette a fejét, majd szikrázó tekintettel nézett a lánnyal farkasszemet.

- Tudom mit tettek veled. Borzalmas és aljas dolog volt tőlük, nem állt jogukban... - Evlyn dühös hangja szakította félbe.

- Tudja? Valóban, igazán tudja? - sziszegte. Fülei egészen hátralapultak, ahogy mérgesen meredt vendégére. - Nem tud semmit! - hangja vészjóslóan lehalkult. 

- Nem, valóban nem tudom - emelte fel Grace karjait megadóan. Nem állt szándékában még jobban felbőszíteni Evlynt. - Azért vagyok itt, hogy segítsek. - A lány erre gúnyosan felhorkant. 

- És mégis hogyan? Csak úgy kisétálunk innen? Kéz a kézben? Az első adandó alkalommal lelőnének minket! - Hangja kezdett megbicsaklani. Grace rájött, hogy a lány csak fájdalmait akarja palástolni. Azzal védekezett, úgy igyekezett erősnek mutatni magát, hogy támadott. Ösztönös reakció volt a részéről és ezért nem is volt rá mérges. Elképzelni sem merte miken kellett keresztülmennie. Grace kinyúlt és finoman megfogta a lány kezét, aki először el akarta húzni, de végül hagyta, hogy a kedves gesztus megnyugvást adjon neki.

- Bíznod kell bennem - felsóhajtott - nem várom el, hogy azonnal, hisz a történtekre való tekintettel teljesen érthető a bizalmatlanságod. Csak adj magadnak egy kis időt. Kérlek! Én tényleg tudok neked segíteni. De ehhez te is kellesz. - Szorítása erősebb lett, tekintete a lányéba fúródott.

- Semmit sem ígérhetek - suttogta Evlyn és elfordult, kezét viszahúzva. A doktornő felállt és kihúzta magát. 

- Ha bármikor szeretnél beszélgetni... - Grace megállt az ajtó és a kanapé közt, miközben beharapta alsó ajkát. Önmagát is meglepte tanácstalansága, hisz ő mindig egy nagyon határozott személyiségnek számított. - Beszélek Selfridge-el, hogy mellettem dolgozhass. Nem tarthat itt úgy, mintha... - látva Evlyn tekintetét elhallgatott és inkább távozott. 

- Viszlát. Remélem, hamarosan találkozunk. - Azzal kisétált a lakásból.

Hosszan bámultam az idősödő nő után, a fejemben pedig ezernyi kérdés, kétely és gondolat cikázott. Nem akartam goromba lenni Grace-szel, hisz mindig is tisztelettel gondoltam és néztem fel rá. De mégis, annyi keserűség halmozódott fel bennem, és az most egyszerre kitört és jórészét az ártatlan nőre zúdítottam, aki tényleg semmiről sem tehetett. Visszakuporodtam a kanapéra és felhúzott térdeimet átkaroltam. Éreztem, hogy könnyek kezdenek végigfolyni az arcomon, de nem nyúltam oda letörölni őket. Könnyek a családomért, akiket elvesztettem és az életemért. Ugyanis fogalmam sem volt, mi várhat rám. Min kell majd még keresztülmennem, hogy elérjem a megnyugvást? Hogy végre minden a helyére kerüljön? Már annak is örültem volna, ha kimehettem volna egy kört tenni. Titkon azon imádkoztam, hogy hamarosan én is belevethessem magam a munkába, még ha elszigetelten és esetleg egyedül is kell majd végeznem. Akkor legalább lesz valami célom, és talán a szabaduláshoz is közelebb kerülhetek. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal nyomott el az álom. 

Álmomban egy csodás tisztáson álltam és az ég felé fordítottam a tekintetemet. Boldogságot éreztem és határtalan szabadságot. Minden gondomtól megszabadultam...

A hetek csigalassúsággal teltek. Vizsgálatok, megfigyelések, kísérletek. Meg néha pá kör kinn a szabadban. Nagyjából ennyiből állt az életem. Grace-szel azóta sem találkoztam. Talán el is felejtett, vagy nem engedték át hozzám. Biztos félnek, nehogy megszöktessen. Aztán egyik nap, amikor épp a holotévét bámultam üres tekintettel, erőteljes kopogás ütötte meg a fülem. Azonnal felkaptam a fejem. Nem szoktak látogatóim lenni. Semmi jót nem sejtve felálltam és ajtót nyitottam. Az ajtóban Selfridge állt két megtermett vérebével az oldalán. Az alacsony termetű fickó savanyú képpel nézett fel rám. 

- Tíz percen bellül legyen kész! Terepmunkára megy Dr. Augustine-nal. - Ez annyira meglepett, hogy elsőre meg sem bírtam mukkanni. 

- Oké... - nyögtem ki végül, majd villámgyorsan beviharzottam a szobámba. Ott hirtelen megtorpantam. Hisz nincs semmi olyan felszerelésem, amit magammal vihetnék, jutott eszembe, de az örömöm, hogy végre láthatom az erdőt is, elhessegette a kellemelenséget. Bizonyára majd ott kapom meg a felszereléseimet. 

Ruhát váltottam és már készen is álltam. Selfridge haladt elől, én pedig közrefogva a katonákkal. Izgalom hullámzott végig a tagjaimon, ahogy arra godoltam, talán a társaimmal is találkozhatok. Az Avatarok közt ugyan elvegyülhetek ideig óráig, de fel fog nekik tűnni, hogy emberi alakban, sosem vagyok köztük. Erre elhúztam a számat és biztosra vettem, hogy a doktornőn kívül senkivel sem találkozhatok. A jókdevem, ami amúgy sem állt igazán stabil alapokon, most hangosan recsegve dőlt romba. 

- A többi tudós úgy tudja egy baleset alkalmával ragadt a tudata az Avatar testében...kivéve persze Augustine-t. - Meglepetten vontam fel a szemöldököm. És ezt a mesét tényleg elhitték? Hát azt kötve hiszem. 

- Értettem. Ehhez fogom tartani magam...és... - beharaptam az ajkam, de muszáj volt megkérdeznem - Ez azt jelenti, hogy találkozhatok a többiekkel? - Az ideges természetű fickó háta megfeszült. Talán a dühét igyekezett visszafogni.

- Mondjuk. - Jött a kurta és nem teljesen tiszta jelentésű válasz. Mérgesen felszisszentem, de ahogy éreztem a puskacsövet a karomnak nyomódni visszafogtam a kirohanásomat. 

Jó tíz perces séta után elértük a központi szárnyat. Nem mentünk be a laborokba, hanem egy mellékfolyosón egy kisebb műszerekkel teli szobába érkeztünk, ahol maszkos emberek sürgölődtek. Legtöbben a felszerelésüket állították össze, vagy ellenőrizték azt. Egyikük, egy magas, szőke nő felpillantva döbbenten eltátotta a száját, és megragadta a mellette pakoló társa kezét. A férfi szintén felnézett és hasonló tekintettel meredt rám. Kezdtem rosszul érezni magam. Végül Grace mentett meg, akit Avatar formájában elsőre alig ismertem meg. 

- Köszönöm hogy elkísérték idáig - vetette oda hidegen a katonáknak, miközben probált odébb vonszolni a karomnál fogva. Vetettem egy futó pillantást Selfridge-re, de a férfri érzelemmentes tekintetében nem tudtam olvasni. 

- Igazán nincs mit. Ó ,és Grace... a megbeszéltekhez tartsa magát. - Grace nem válaszolt, csak összeszorította ajkait. 

- Gyere Evlyn, már összekészítettem a te csomagodat is. - Azzal a kezembe nyomott egy Avatarokra méretezett hátizsákot, valamint egy pár bakancsot. A bakancsot gyorsan felvettem, nem nézve senkire, de éreztem magamon a tekinteteket. Biztos voltam  benne, a legtöbben égtek a vágytól, hogy suttyomban kifaggathassanak. Talán lesz is rá lehetőségük. A kérdés már csak az, én mennyit árulhatok el nekik? Bizonyára semmit, úgyis megtudnák a fejesek. Valakinek biztos eljárna a szája és akkor nekem annyi. 

Új élet kezdete 2/2.

Selfridge hosszan bámult a távozottak után, majd kissé idegesen fordult társa felé. 

- Dr. Augustine ellene lesz, ha ezt megtudja. Nagyon jól ismeri, milyen mérges szokott lenni kisebb dolgok miatt is, amik nem egyeznek a nézeteivel. - Quaritch csak megvonta a vállát, szemében pedig gyilkos láng lobbant. 

- Itt nem Augustine diktál, hanem én. Ha akarom, semmi perc alatt le lehet fújni a nevetséges kis játékát. Új idők járnak... - Selfridge nagyokat bólogatva vakargatta állát, elmélyülve gondolataiban. 

- Ha tényleg sikerül elnyernie a vadak bizalmát, könnyebb lesz őket kiiktatni. El kell altatnunk a gyanakvásukat, de nem lesz könnyű. Ami az iskolánál történt, túl mélyen beleégette magát a tudatukba.Úgy kellene kihozni az egészet, hogy végül megbízzanak benne, mintha mi miattunk kellett volna elmenekülnie...- töprengett csapongó ötletekbe belekapva, de konkrét terv nem igazán alakult ki a fejében. Quartich viszont ennél radikálisabb lépésekre vágyott. Elege volt már a huzavonából, és a diplomáciai megoldásokból. Lépniük kellett, a Földnek szüksége volt az unobtániumra, lehetőleg minél előbb. 

- Ha már elnyerte a bizalmukat, akkor kell elültetni a gyanakvás magvát bennük, hogy a széthúzás elszaporodjon mint valami mérges gaz. El kell érnünk, hogy egymás ellen forduljanak. Egy háború lenne a legjobb megoldás. Mi csöndben, a háttérben kivárunk, ők pedig kiírtják egymást, ha pedig még sem, nos... arra is lesz megoldás. - Selfridge erre felkapta a fejét. Valóban, erre volt szükségük. El kellett ismernie, Quaritch nem véletlenül számított tapasztalt rókának a katonák közt.

- Most már csak meg kellene valósítani - bólogatott nagy komolyan. Végül, egy kelletlen sóhajjal ellökte magát a terepasztaltól, aminek eddig támaszkodott. - Megyek, beszéleg Grace-szel. Nem lesz könnyű falat. Minél előbb belevágunk a terv megvalósításába, annál jobb. De addig is néhány csatát meg kell vívni. - És valóban, igaza volt. Mind a ketten tudták, hogy Grace iszonyúan fel lesz bőszülve. 

...

Hosszú, kivilágított folyosókon vezettek végig, senki nem szólt hozzám, nekem pedig minduntalan le kellett kicsit hajolnom, ugyanis nem az én méreteimre tervezték az átjárókat. Már kezdtem azt hinni, hogy becsavarodok és csak körbe-körbe megyünk, amikor végre kiértünk egy szélesebb fémfalakkal keretezett folyosószakaszra. Eddig föld alatti járatokon sétáltunk, de ez már talán a földszinten volt. Ablakot nem láttam sehol és további elágazások sem tűntek fel. Előttünk távolabb három ajtó nyílt. Megindultunk a legtávolabbi felé, és elhaladva a két másik mellet, észrevettem hogy az egyik egy jókora labor, de a másik ajtaja zárva volt, így az egyenlőre rejtély maradt számomra, bár egy keserű kis hangocska azt súgta a tudatom hátterében, hogy hamarosan azt is megismerem, és nem fog tetszeni. Végre elértük az utolsó helyiséget. Azonnal feltűnt, hogy ennek az ajtaja jóval magasabb, és a kialakítása is eltér az előbbiektől. Talán pont nekem tervezték. Futott át az agyamon és sejtéseim hamar beigazolódtak, ugyanis valóban jól gondoltam.

 - Nos miss Johnson...ezentúl ez lesz a lakhelye -  lépett elém az egyik doki, szigorú tekintete szinte arcul csapott. - Ne próbálkozzon szökéssel, mert nem fog sikerülni. Megvannak az eszközeink, hogy viszatartsuk és nem hinném, hogy szeretné megtapasztalni, akár egyiket is. - Szája gonosz félmosolyra húzódott. - Folyamatos megfigyelés alatt lesz, ami azt jelenti, rendszeres vizsgálatok várnak magára. A többi tudós és kutató egyenlőre nem tud a létezéséről, de hamarosan munkába állhat. A dolga nem lesz egyéb egyenlőre, mint kimenni a felderítőcsapatokkal mintákat szerezni, azokat elemezni... aztán majd meglátjuk. - Valamit már megint elhallgatnak előllem. Ez az ügy kezd egyre inkább bűzleni. Biccentettem, hogy mindent megértettem, mire végre beléphettem a szobámba. Ami a lakásomnak is ígérkezett az elkövetkező... nem tudom hány évre. 

Amíg kellek nekik. A keserű megállapítás úgy vágott keresztül rajtam, mintha áramütés ért volna. A halk szisszenés a hátam mögül biztosított róla, hogy bezárult az ajtó. Fogoly lettem. Ismét. Most már a saját testem és életem foglya is, Körbepillantottam az egészen otthonos kis helyiségben. A nappali közepén állt egy kényelmesnek tűnő kanapé, előtte holotévé, a szoba túlvégéből pedig két ajtó nyílt. Az egyik a fürdő, a másik pedig a szűk hálószoba. A nappali közepén ott hevert a jókora zsákom, amiben a személyes holmijaimat hoztam magammal. Odasétáltam és leguggoltam mellé. Mikor mindent sikerült kipakolnom belőle, csalódottan ültem le a földre. A magány kérlelhetetlen kegyetlensége kezdett a hatalmába keríteni és maga alá gyűrni. Ebben a pillanatban nem volt nehéz visszaképzelnem magam az űrhajóra, a hosszú három évre, ami tömény tanulással telt.

Olyan magányos soha azelőtt nem voltam. Még akkor sem, amikor tudtam, anya és a hugom örökre magamra hagyott. Fájdalom szorította össze a mellkasom én pedig előrebukva némán elkezdtem sírni. 

Nem tudom menyi ideig zokogtam, de végül kimerülten feküdtem a földön és a plafont bámultam. Talán el is aludhattam, mindenesetre nagyon különös álmom volt.

 Olyan, mint az eddigiek, mégis, ezúttal valahogy valahogy más volt. Most magányosan álltam a fehérségben, színek örvénylettek körülöttem és egy kellemes, ám szigorú női hang mondott nekem valamit, de képtelen voltam felfogni. Valamire figyelmeztetni akart, azt tudtam, de azt nem, hogy mire. Kétségbeesetten próbáltam megérteni, de ahogy az álom puha szövetébe kapaszkodtam, azt szorítva egyre erősebben, úgy kezdett minden halványulni, majd beborított a sötétség.

Zihálva ültem fel, a szívem kalapálását a fülemben hallottam. Nehezen föltápászkodtam de kicsit megszédültem. Arcomat dörzsölve zsörtölődtem, és egy meglepett kiáltás hagyta el a számat, amikor megfordulva észrevettem a hatalmas ablakot, amin ki lehetett látni a Pandora végtelen dzsungelére. Megbabonázva léptem oda, arcomat a hűvös üveglapnak nyomva. Szívszaggató vágyakozás fogott el, hogy én is ott kinn lehessek, futhassak mezítláb.Szabadon, gondoktól mentesen. Egy különös, gyönyörű dal csendült fel a tudatom hátterében, szinte öntudatlanul, nagyrészt föl sem fogtam, mégis lenyugtatott, és egy jobb, szebb jövőt ígért nekem, ha hajlandó vagyok kiállni a próbát. Arra eszméltem fel, hogy elbóbiskoltam úgy, ahogy voltam, arcom az üveghez nyomva. Zavartan hátráltam el az üvegtől. Nem igazán értettem mi történik velem.

Nehezen, de végül sikerült elszakítanom tekintetemet a látványtól és besétáltam a hálószobába. Szegényes de azért otthonos berendezés fogadott, egy keskeny, ám kényelmesnek tűnő ágy, az én méreteimhez igazítva, valamint mellette egy tükrös ruhásszekrény. Eléálltam, és hosszan bámultam farkasszemet a tükörképemmel. A magas, kék alak akivé lettem ugyan hasonlított régi önmagamra, mégis valahogy idegennek tűnt számomra. Mintha egy új, második bőrt húztam volna magamra. Na`vi viszonylatban kimondottan alacsonynak számítottam, habár jelentősen nőtt a magasságom. Az ibolyaszín szemek szomorúan pillantottak vissza a tulajdonosukra. Végtelen mélységet fedeztem fel bennük, olyan ürességet, ami egy sokat megélt, megtört emberében tükröződik. 

- Miért vállaltam el ezt a munkát? Azt hittem jobb lesz, de ismét be vagyok zárva. Jobban, mint eddig valaha... - Kezem ökölbe szorult és legszívesebben mindent összezúztam volna magam körül. Egyetlen halvány reménysugárt a remélt munka jelentette, de előtte még meg kell majd küzdenem a nehézségekkel. Hogy fognak rám tekinteni? Gyűlölni fognak? Milyen lesz ezentúl az életem? Mi lesz velem? 

...

A magas, szikár, vörös hajú nő, aki úgy az ötvenes évei közepén járhatott, most villámló tekintettel meredt felettesére.

 -  Hogy mi? - hangja szinte lyukat égetett az asztal fémlapjába, ahogy megtudta a döbbenetes hírt. - Mégis mit képzelnek magukban? Azt hiszik, hogy bármit megtehetnek? - Selfridge fogai élesen megcsikordultak, ahogy próbálta magában tartani indulatait. 

- Megtehetnek. Meg van hozzá a hatalmuk - nézett sötéten a nő szemébe, miközben ujja idegesen pörgette az antigravitációs lapra helyezett unobtániumdarabkát. - És maga meg, doki, örülhet, hogy még nem lett leállítva a programja! - Erre Grace felvetette a fejét, és jeges pillantással végigmérte az előtte terpeszkedő férfit. 

- Tönkretették egy ember életét, ehhez nem lett volna joguk. Legalább tudott róla a lány, mit fognak művelni vele? - Selfridge felállt és közelebb hajolt. 

- Az nem magára tartozik. Ne érdekelje. A lényeg, hogy miután a maga Avatarjai nem képesek eredményeket elérni a bennszülöttekkel, radikálisabb lépésre kellett magunkat elszánni.

- Radikálisabb? Ez maga az agyrém! Hát nem fogja fel mit tettek? - Dr. Augustine szinte már kiabált, hangja remegett az elfojtott dühtől. 

 - Nagyon is tisztában vagyok a tetteinkkel, és nem értem miért nem képes más szemmel nézni a dolgokat. Végre közelebb kerülhetünk a sikerhez! Talán magának is sikerül ismét elnyernie a vadak bizalmát. - Negédes mosolya undorítóan terült szét arcán. Grace legszívesebben letörölte volna onnan a vigyort, de visszafogta magát és nem húzott be egy jókorát a férfinak. Minden az ő és vérebei hibája volt. Ha ők nem lettek volna, akkor talán még mindig állna az iskola. De túl sok volt a mi lett volna HA. Most a jelenre kellett öszpontosítania, és a lánynak segítenie. 

- Látni akarom. - Kijelentése egy darabig a levegőben függött. 

- Rendben. De ha a szöktetésével próbálkozik, figyelmeztetem! Azonnal elbúcsúzhat az imádott dzsungelétől és mindentől ami eddig az életét jelentette itt. - A nő arcizmai megfeszültek, de nem szólalt meg. Kinn két katona fogta közre, akik elvezették a leválasztott szárnyba, amit csakis annak a kutatási programnak szenteltek. 

Az ott dolgozó orvosokat és kutatókat már értesíthették az érkezéséről, mert egyikük elé sietett.

- Dr. Augustine - biccentett a férfi, miközben kezet fogott a nővel. Ő is most érkezett, a legújabakkal. Középkorú arcán gondterhelt barázdák árnyéka húzódott. - A nevem Peter Carpenter és én vagyok az új program egyik felelőse - kezdett bele a magyarázatba, de látva az idősebb nő villámló tekintetét inkább elhallgatott. - Az alanyunk a 286-os szobában lakik, a folyosó végén - intett az említett irányba. 

- Ne szólítsa így... ő is érző lény és van neve! - csattant fel Grace, majd megindult az említett irányba. 

- Természetesen asszonyom - morogta a bajsza alatt Peter. 

Új élet kezdete 2/1.

Nem érzékeltem az idő múlását, pedig hosszú napok teltek el, de ez mit sem jelentett számomra. Néha visszatértem a valóság rettenetébe, de tudatom, hogy megóvjon minduntalan visszarántott a kellemes sötétségbe. Egyfajta kómaszerű állapot volt ez. Jótékony sötétség, fájdalommentes, csendes, nyugodt. Aztán valami történt. Úgy éreztem, mintha lebegnék, de mégis nagyon nehéznek éreztem a tagjaimat, mintha ólomsúlyokat aggattak volna rájuk. Felnyögtem a hirtelen rám törő fájdalomtól és valami élesen elkezdett pittyegni mellettem. Beletellett némi időbe míg rájöttem, még mindig egy laboratóriumban fekszem. Talán ugyan ott, ahova becipeltek. De valami mégsem stimmelt... Ahogy szemeim kinyíltak és élesen láttam, egy belső hang azt súgta, máshol vagyok.  A hely megváltozott. Persze még most is valami orvosi szobában feküdtem, de a falak kisebbek, ívesebben lekerekítettek. A fehérség kellemetlenül elvakított. Ahogy múlt az első sokk a látványtól, tagjaimba ismét belegyűrűzött a kínzó fájdalom. Felnyögtem, majd fájdalmasan felkiáltottam, ahogy megmozdítottam a lábamat. Valami nagyon nem stimmelt. Ekkor egy kellemes hang szólított meg. Az első, amióta a megpróbáltatásaim elkezdődtek. 

- Örülök, hogy végre felébredt. Már kezdtünk aggódni, hogy elrontottunk valamit. - Ismét kinyitottam a szemeimet és most már észrevettem, hogy a látásom rengeteget javult és ugyanez volt igaz a hallásomra is. 

- Mi... -  kezdtem volna, de a férfi, aki nem lehetett több huszonnyolcnál, finoman visszatolt az ágyra.

 - Még nem kelhet fel, el kell végeznünk jó pár tesztet, de úgy látom az átalakulás teljes volt és sikeres. Mindjárt visszajövök! - azzal magamra hagyott. Átalakulás? Mit tehettek velem? Mivé változtattak át? Egy szörnyet csináltak belőlem? Valamelyik vad kísérletük alanya lettem, aki örök életére megnyomorodott? És mégis...bár mindenem sajgott és úgy éreztem magam, mintha egy egész úthenger haladt volna rajtam keresztül legalább kétszer, a testemet épnek érzékeltem, semmi púp vagy hasonlók. Na persze amíg nem nézem meg magam egy tükörben... Látnom kell magam! A gondolat, hogy elcsúfítottak és örökre elvesztettem önmagam a legmélyebb kétségbeesésbe kezdett taszítani. Legalább a kezemet meg kellene néznem! De úgy félek!  Most vagy soha. Inkább magamtól jöjjek rá, mint hogy azoktól a mocskoktól kelljen megtudnom. Lassan remegve húztam elő kezem a takaró alól. Inkább behunytam a szemeimet és mikor teljesen, arcmagasságba emeltem a karom, már amennyire persze a belőle lógó csövek engedték, lassan kinyitottam. 

Egy pillanatig éreztem, ahogy kihagy a szívverésem, majd visítani kezdtem a döbbenettől. Ugyanis egy jókora, kék kéz nézett velem farkasszemet. Azzal a lendülettel a másik karom is előrántottam, fittyet hányva a hasogató fájdalomra és döbbenten meredtem magamra. Sok minden megfordult a fejemben, de ez nem. Lehetséges lenne... Tényleg megtették volna? Tekintetem körbepásztázta a termet, de egy tükröt sem láttam a közelben. Ekkor éles szisszenés  hallatszott, majd koppanó léptek zaja. Az ajtó felé kaptam a tekintetemet és láttam, ahogy öt orvos masírozik be, fehér köpenyekben mindegyikük rám szegezve a tekintetét.

- Tökéletes munka! - jegyezte meg egy kopasz fickó, társai pedig bólogattak. - Jobban nem is sikerülhetett volna. 

- Ellenőrizzük az életfunkcióit. Teljes körű vizsgálatot kell végeznünk, hogy biztosak lehessünk, a belső szervek is mind a helyükön vannak. - Csak döbbenten hallgattam a beszélgetésüket és kezdett zavarni, hogy úgy beszélnek rólam, mintha valami árucikk vagy érdekes bogár lennék, amit feltűztek egy gombostűre és azt elemzik.

Beváltották ígéretüket. Elvégezték a teszteket... Az összeset. Utána, kimerültebbnek éreztem magam mint valaha. Mint akit agyon vissza vertek. Pár hétig még a megfigyelőben tartottak és sehova sem mehettem, csak abban a pici kis szobában sétálhattam, amiben felébredtem. A kérdéseimre eddig nem kaptam választ, majd lassanként mély és néma depresszióba süllyedtem. A kilátástalanság félelme jeges burkot vont szívem köré.

A napok egyhangúan teltek, a legtöbb időt alvással töltöttem. Aztán az egyik nap, amikor ismét az ágyamon kuporogtam és a gondolataimba merülve bámultam a lepedő fehér és gyűrött redőit, kinyílt az ajtó. Érzékeny füleim megrezzentek, de nem pillantottam fel. Az ágy kissé besüppedt a jobb oldalamon, a rugók halkan nyikorogtak.

- Jó hírem van, Evlyn. - A fiatal doki hangjából sütött a jókedv. - Végre elhagyhatod ezt a fémgubót! - Ő mindig nagyon kedves volt hozzám, ő volt az egyetlen, akiben igazán bíztam. 

- Mi történt velem? -  Hangom nem volt erősebb a suttogásnál. Szinte láttam Josh arcát, ahogy megkomolyodik és rám bámul, kissé hitetlenkedve.

 - Hát tényleg nem tudod mire vállalkoztál? - döbbenet suhant át arcán. Erre felkaptam a fejem. 

- Szerinted ha tudnám, kérdeznék ilyet? - Ugyan nagyobb voltam nála, valahogy mégis végtelenül picinek éreztem magam. 

-  Na jó... ezek szerint elfelejtették közölni veled. - Mordulásomra egy pillanatra elhalgatott, de folytatta, kissé lehalkítva a hangját. - Az RDA új kutatási programja kifejlesztett egy olyan emberi - na`vi DNS keveréket, aminek a segítségével nem kell drága pénzért Avatárokat növeszteni, hanem az emberbe fecskendezve átrendezi annak DNS - ét és átalakítja azt. Persze az első kísérletek kudarcba fulladtak, sok millió elúszott, de az unobtániumtermelésnek köszönhetően nem lett mégsem anyagi csöd. - Ahogy Joshua mesélt döbbenten hallgattam. - Szóval amint mondtam, sok vakvágány után megtalálták a megfelelő arányú komponenseket, ami nem öli meg a pácienst, vagy okoz nála maradandó károsodást. És... hát már csak találniuk kellett egy újabb, önként vállalkozót. Bár, ahogy látom nem voltak teljesen egyenesek, a feltételeket és részleteket illetően.- Megráztam a fejem és keserűe felnevettem. 

- Hát nem. - Vettem egy mély levegőt és feltettem a következő kérdést. - És most? Mi vár rám? - Joshua egy darabig mérlegelte mit válaszoljon. Ez nem jó jel, gondoltam, aztán kibökte. 

- A program úgy szól, hogy három évig megkapod a kiképzést, majd 3 évig cryoálomba tesznek, ahogy a többieket is. De senki nem tudhat rólad egyelőre. A Pandorán is csak egy - két ember tud az érkezésedről. Ezért a cryokamrád is máshol alakították ki, külön erre a célra. 

- Wow... semmit sem bíztak a véletlenre!- csóváltam meg a fejem. 

- Valóban. Na, gyere. Hoztam neked rendes ruhát, amibe át tudsz öltözni, aztán átkísérlek az átmeneti szállásodra. - Azzal a kezdembe nyomott egy kupac ruhát. - Az ajtó előtt megvárlak - mondta, majd felállt és kisietett. 

- Josh! - kiáltottam utána, mire ő megtorpant és kérdőn nézett rám vissza. - Kérhetnék egy... tükröt? - Ugyanis amióta felébredtem, az arcom még mindig nem láttam. Ő bólintott és kisietett. 

A kapott ruhák egyszerűek voltak, egy jókora melegítőből, egyszerű barna pólóból, zoknikból, és alsóneműből állt a szerelésem. Mikor elkészültem, esetlenek éreztem magam. A hajón, csak alacsony gravitáció volt, ezért a járás is nehézkesebb volt a megszokottnál. Főleg egy majd 3 méteres testtel meg pláne. Kopogás hallatszott az ajtó felől. Mikor Josh megkapta az engedélyt, belépett a kezében egy régimódinak tűnő, fogantyús tükörrel. Remegő kézzel vettem át tőle és belebámultam új arcomba. A látvány ledöbbentett. Én voltam, és mégsem. A jellegzetesebb vonásaim megmaradtak, mint például az enyhén ívelt mandulavágású szem, csak picit nagyobb kiadásban, a szám alakja is ugyan olyan maradt, talán egy árnyalatnyival lett teltebb, de az orrom... Az egészen lapos volt. Önkéntelenül is megtapintottam. Ujjam végigsiklott rajta, majd megcsodáltam a pici kis pöttyöket, amik halványan fénylettek, a fakó, mesterséges fényben. Szemöldököm nem volt, de ami igazán megdöbbentett, az a szemszínem. Nem bronzos- arany árnyalata volt, hanem hihetetlen ibolyakék, ezüstöts csillogással. 

- A szemem... - nyögtem bután, de nem jött ki több hang a torkomon. 

- Igen, tudom.. Talán valami apróbb mutáció okozhatta - vonogatta a vállát Josh, de ahogy a saját szemeimet bámultam, valahogy egyre kevésbé zavart, sőt kimondotan tetszett. 

- Hát...ez. Döbbenetes! - visszanyújtottam a tükröt. Éreztem, ahogy a fém kisiklik az ujjaim közül, de arra már nem emlékeztem, hogy kerültem végül új szobámba. Nem volt sokkal nagyobb az előzőnél, de a berendezése némiképp otthonosabbnak számított. Volt benne egy pici nappali, egy keskeny ággyal és egy hasonlóan apró fürdő, egy szerény tusolóval. Szóval ez lesz a börtönöm az elkövetkező három évre. Nagyot sóhajtottam és szomorúan idéztem fel a régi házunkat. Amikor még egy boldog család voltunk. Szerettem volna magam mögött hagyni a múltam, de nem ennyire. Nem így. Ez túl sok volt, rettegtem, hogy beleroppanok. Ekkora változásra nem vágytam. Késő bánat. Megköszöntem Josh segítségét és kedvességét, majd miután megállapodtunk, hogy minden nap egy rutinvizsgálatra kell mennem hozzá, lassan az oktatásom is kezdetét vette...

A hetek, hónapok, majd a három év is eltelt. Hol gyorsabban, hol lasabban. Egyetlen örömömet a na`vi nyelv tanulása okozta és hogy a kultúrájukat tanulmányozhattam.  Nem tudom pontosan mikor, de egy idő után furcsa, szomorú sóvárgás kezdett rám telepedni, akárhányszor a Pandora bennszülött népére gondoltam. Olyan jó lett volna egynek lenni közülük! A szívemet mintha egy láthatatlan kéz markolta volna, és tudtam, addig nem kapok enyhülést, amíg oda nem érünk. 

 A hajón fellelhető összes tárolt anyaghoz kaptam hozzáférést, hogy minél tökéletesebb beépülő lehessek majd. Ugyanis a feladatom nem kevesebb dolog lesz majd a Pandorán, mint hogy elnyerjem az őslakosok bizalmát és még több infót és tudásanyagot szállítsak a tudósoknak és kutatóknak. Bár úgy tűnt mindent elmondtak, én mégis sejtettem, valamit titkolnak előlem. 

Nem sokkal átalakításom után, különös álmok kezdtek gyötörni. Sötét árnyak vettek körül, én pedig általában a földön kuporogtam. Nem akartak bántani de éreztem a csalódottságukat, hiába próbáltam bebizonyítani, hogy ártatlan vagyok. Aztán a kép szertefoszlott és hirtelen hűvös szél csapott az arcomba. Fenn szárnyaltam, magasan, alattam pedig egy dzsungel terült el. De hirtelen minden elsötétedett és a levegőt halálsikolyok töltötték be. Aztán végül egy színes fényalagút következett és egy különös hang, amit sehogyan sem tudtam beazonosítani, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán beszél-e hozzám. Ilyenkor mindig hideg verítékben fürödve ébredtem és még hosszú órákig nem tudtam visszaaludni, annyira felzaklatott az álom. De a legijesztőbb benne, mégis inkább az a rengeteg érzés, mintha minden rám nehezedett volna, mintha nekem kellett volna minden rosszat elviselnem. 

Valósággal megkönyebbültem, amikor  letelt a " kiképzés" ideje, ahogy én hívtam. Végre befeküdhettem a cryoba, hogy befejezhessük az utunkat Pandora felé. Talán én is kaphatok majd még egy esélyt. Remélem. Talán Isten, vagy éppen Eywa tartogat valamit számomra. Természetesen reményeim nem voltak alaptalanok, persze ekkor még nem tudhattam róla, életem milyen gyökeresen fog megváltozni, még ha azok az álmok a jövőmet is vetítették előre jelképesen. Annak is csak egy apró szeletét.

...

Az ébredés hirtelen volt és kissé kellemetlen.  Azonnal éreztem, hogy a gyomrom felfordul, de szerencsére nem jött fel semmi, csak a fejfájás zavart. Súlytalanul lebegtem és pár pillanatig azon gondolkodtam, vajon mi is történt, hol is vagyok, miért vagyok ott, ahol épp vagyok. Aztán minden eszembe jutott. Hogy többé nem vagyok igazán ember. Kissé szomorkásan emeltem fel a kezeimet és hosszan bámultam őket, egészen amíg ki nem nyílt a cryokamra ajtaja. Az ágy autómatikusan kicsuszant, majd egy ismerős arc bukkant fel mosolyogva. 

- Jó reggelt álomszuszék! Hasadra süt a nap! - Joshua volt az. Az eltelt idő alatt vonásai észrevehetően megférfiasodtak és nagyon jó barátok lettünk. Végig segített a három hosszú év alatt, mellettem volt, támogatott ha kellett.

- Inkább érzem magam úgy, mint aki kilómétereket futott, mint aki 3 éven keresztül téli álmot aludt. - Erre mind a ketten elnevettük magunkat, majd segített kiszabadulnom a " kötelékeimből" és végre felemelkedhettem, azaz fellebeghettem. - Mikor érünk oda? - pillantottam rá a válam fölött, ahogy a kis személyes szekrényem felé siklottam, amiben a legszükségesebb holmik lapultak összekészítve és csak rám várva. 

- Talán még 2 óra. Addig még lefuttatunk egy gyors vizsgálatot, hogy minden rendben van-e veled. - Mikor látta morcos arckifejezésemet, kedvesen elmosolyodott - Tudod, hogy muszáj!- Erre felhorkantam. 

- Naná, tökre fontos, hogy tűkkel döfködjetek! Van remény, hogy ez odalenn változni fog? - Josh a markába nevetett, de azért igyekezett komoly képet vágni. 

- Elvileg, lehetséges - vont vállat, és ebből tudtam, hogy a válasza nagy eséllyel nem. 

- Ó ne mááár... - nyafogtam, majd vállon bokszoltam, amitől kissé hátrébb lebegett. - Olyan muris ez a súlytalanság! - vihorásztam, miközben előhalásztam a cókmókomat. 

- Örülök, hogy ilyen jó a kedved. Ha készen vagy gyere és teleszúrkállak tűkkel  - jegyezte meg gonoszul csillogó szemmel és gyorsan lebukott, majd kisurrant az ajtón, mielőtt még az egyik pár cipő eltalálhatta volna, amit az imént találtam meg a zsákomban.

Sikerült felöltöznöm és átlebegtem a laborokhoz. A hajónak ez egy illetéktelenektől elzárt területe volt, ahol az Avatarokat is növesztették. Ahogy elsiettem a jókora kék tartályok közt - ekkor már volt mesterséges gravitáció, talán rácsatlakoztunk a hold fölött keringő állomásra - némi szomorúsággal szemléltem a szépen kifejlett, kutatóknak szánt egyedeket. Egy pillanatra megálltam az egyik mellett és azon gondokoztam, vajon mennyire más lenne a helyzet, ha nekem is rendesen lenne egy ilyen Avatarom, nem pedig én magam lennék az. Kissé morcosabban érkeztem meg az orsovi szobába és szótlanul tűrtem a vizsgálatot és a néhány gyors tesztet. Mikor mindent rendben találtak, két orvos elkísért egy eddig teljesen ismeretlen részlegbe, ahol egy pár személyes kabin foglalt helyet, ami mint kiderült, egy pici űrhajó volt. Az újabb változatú Valkyre-ökre már ilyet is felszreltek. Leginkább mentőkabinként funkcionáltak, de most kivételesen miattam kelett használniuk. Két orvos és még három katona fogott közre, mintha valami veszélyes állat lennék, ami bármikor elszabadulhat. Végül a két pilóta is befutott, akik a pilótafülkébe be is siettek. Hallottam, ahogy folytott hangon kommunikálnak a bolygó állomásával, Hells Gate-tel, valamint közlik, hogy az "áru" megérkezett. 

Éreztem, hogy feldühödök a szó hallatán. Nem vagyok holmi árucikk! Fürkésző tekinteteket éreztem magamon, de amikor ibolyaszín szemeimmel rábámultam a katonákra, azok gyorsan másfelé kapták a fejüket. Nahát! Nem bírják a tekintetemet. Végre  valami pozitív is! Gondoltam magamban sötéten. Az út kissé rázós volt, jókora légörvények rángatták a gépet, ami még a stabilizátorai ellenére is vadul remegett. Ahogy előre hajtottam a fejem, pár kósza tincs a szemembe hullot. Lassú mozdulattal hátrafésültem őket, majd beletűrtem a hajfonatomba, amennyire tudtam. Hirtelen félelem lett rajtam úrrá, ahogy megéreztem a tompa puffanást. Megérkeztünk. Vajon milyen lesz kinn? Ténylg olyan mint a képeken?

- Maszkokat felvenni! Nyitom a zsilipkaput! - kiáltotta az egyik pilóta, mire mindannyian felkászálódtunk üléseinkből. Rajtam kívül mindenki az arca elé illesztette a légzőkészüléket, aztán a rámpa lassan leereszkedett....

Éreztem, ahogy a forró, illatoktól terhes levegő az arcomba csap én pedig hátratántorodtam tőle. Enyhe szorítást éreztem a karjaimon és láttam, ahogy két megtermett katona megmarkolja a felkaromak azt a részét, amit elértek, majd előreléptem. Mindannyian kisétáltunk, és egy elkerített plattformon találtam magam. Különös, hazaértem hangulat fogott el, ahogy körbepillantottam, de nem nézelődhettem sokáig, ugyanis egy bunkerszerű épületbe vezettek be, majd hosszú folyosókon kellett végighaladnom. Egy tágas teremben ért véget utunk, ami tele volt érzékeny műszerekkel és, ami leginkább a réges - régi, náci bunkereket juttatta eszembe, amiről még az iskolában tanultunk, a múlt századok történelméből. Középen egy magas, szikár, izmoktól duzzadó karú férfi állt, kihúzva magát, szigorú tekintettel figyelve a furcsa kis csapatunkat. Mellette egy valamivel alacsonyabb, fekete hajú, ideges arcú fickó toporgott. 

- Amint látom, minden simán ment. - Szája kegyetlen mosolyra húzódott. Arca egyik oldalán és koponyája nagy részén  három, hosszú heg húzódott, még ijesztőbbé téve a megjelenését. 

- Igen, uram! Nem volt gond az út alatt, az alany tökéletesen készen áll! - lépett előbbre a kopasz doktor, akit annyira gyűlöltem. - Tökéletesen átalakult, egészséges. Nem lesz vele gond! - aprót biccentett, amit a tagbaszakadt férfi viszonozott. 

- Jó munka. A kutatók hamarosan értesülnek az érkezettről és a projekt meg is kezdődhet. - Azzal ennyi is volt. Nem akart rám több időt vesztegetni és az orvosok kíséretében, elvezettek.

Fordulat

Zsebre dugott kézzel sétáltam. Nem volt célom, csak sodródtam a tömeggel. Majd hirtelen megakadt valamin a tekintetem. Egy eldugott kis bár volt, de egész otthonosnak tűnt. Ez kellett most nekem. Pár ital, ami felmelegít ebben a rohadt hidegben. Gyűlöltem ezt a helyet, az egész Földet, amivé fajult, pedig annyira szép hely lehetett volna, ha időben észbe kap a világ, vagy ha nem lett volna az Erőforrás Kiaknázási Hivatal. Az a mocskos, pénzhajhász cég! Egyedül az Avatar - program az, ami még ért is valamit. 

Előrenyomakodtam , vállammal törve utat, egészen a mellékutcában árválkodó ajtóig. A bejárat felett színes neonreklám hírdette mindenkinek, hogy Timmy bárjába lépnek be az eltévelyedett személyek. Elmosolyodtam és belöktem az ajtót. Így már nem láthattam a két sötét köpenyes árnyat, akik jócskán lemaradva ugyan, de utánnam igyekeztek.

Benn cigifüst és alkoholszag, no meg dübörgő zene fogadott. Odaoldalaztam a bárhoz és gyorsan végigfutottam tekintetemmel az aznapi kínálatot. 

- Hmm...mivel írtsam az agysejtjeimet? - olvastam töprengve az itallistát. 

- Hello kislány, mit adhatok? - lépett elém a pultos, aki bizonyára egyben a tulajdonos is volt. 

- Öhm... egy olyan kék színűt - böktem az egyik kétes színű italra, aminek nem bírtam kimondani a nevét. 

- Jó választás - rötyögte kedélyesen a kopaszodó férfi. Halványan viszonoztam a mosolyát. Hamarosan elém rakta egy színes szívószállal együtt én pedig az árát, majd továbbindult, hogy másokat is kiszolgálhasson, miután a zsebébe süllyesztette a bankót. A hely kissé szűkös volt és félhomályos, de úgy láttam, hogy leghátul még akad egy magányos asztal. Gyorsan odanyomakodtam és lehuppantam a kényelmetlen székre. Miközben a szilvás ízű italt kortyolgattam, amiből nem spórolták ki az alkoholt, az embereket figyeltem. A legtöbben lecsúszott üzletemberek, egyszerű dolgozók, középosztálybeliek voltak, akiknek semmi más nem maradt már az életben csak az ital. Magam elé emeltem a kék színű löttyöt és megforgattam a kezeim közt. Ekkor két sötét árny jelent meg, én pedig azonnal leengedtem az üveget. Jobban szemügyre vettem a két tagbaszakadt fickót és éreztem, hogy jeges félelem szorítja össze a szívem. Valamiért azonnal sejtettem, hogy engem keresnek, bár erre nem volt nehéz rájönni, ahogy éber tekintetük végigsiklott a tömegen. Vagyis  csak sejtettem, ugyanis kalapjukat mélyen arcukba húzták. Láttam, hogy mindkettejük tekintete megállapodik rajtam. Pár pillanatig farkasszemet néztünk és ez a pár gyötrelmes másodperc végtelennek tűnt. Biztos voltam benne, hogy azonnal hozzám rohannak és elhurcolnak valami borzalma helyre..de hatalmasat dobbant a szívem, amikor mégis a pulthoz indultak ahol szintén rendeltek maguknak egy-egy italt. Azonnal dühösen magam elé meredtem. 

- Kezdek paranoiássá válni - morogtam a bajszom alatt, majd ittam egy jókora kortyot. Élveztem, ahogy az alkohol megcsípkedi a torkom, aztán a kellemes szilvaítz, ami utánna maradt. 

Nem tudtam mennyi idő telt el, annyira elmerültem a gondolataimban, szinte a fekete ruhás férfiakat is elfelejtettem, no meg persze erre az alkohol is rásegített. Poharamat az asztalon hagyva felkászálódtam, majd magamra kanyarítottam a kabátomat. Leszegett fejjel osontam ki a bárból, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Amikor kiléptem az utcára meglepett, hogy már sötétedik, nem gondoltam volna, hogy ennyire elment az idő. Szorosabbra fogtam a kabátomat és már épp indultam volna a nyüzsgés felé, amikor hallottam az ajtónyikordulást. Hátra kaptam a fejem és azon nyomban jeges rémület fogott el. A két sötét fickó követett! Próbáltam hajtogatni, hogy ez csak véletlen, nem értem jönnek, de ahogy meghallottam a hátam mögött megszaporázott lépteket, elfogott a pánik és már meg sem próbáltam álltatni magam. Épp futásnak eredtem, amikor éles fájdalom hasított a karomba, aztán a fájdalom gyorsan terjedni kezdett, megbénítva. Éreztem, hogy megszédülök, és összecsuklanak alattam a lábaim. Kiáltani akartam, de hang már nem jött ki a torkomon. A fel és le fogalma megszűnt, én sem léteztem, csak lebegtem. A tudatom lassan elhomályosult és a sötétség magába szippantott...

A két férfi óvatosan felnyalábolta az ernyedt testet, majd a másik irányba indultak vele. Tudtak egy titkos alagutat, ami egészen az RDA titkos laboráig vezetett. Csak odáig kellett eljutniuk, aztán onnan már sima ügy. Hosszú, kihalt és mocskos sikátorokon haladtak végig, majd az egyikük mondott valamit a társának és elengedte a lány lábait. A falhoz sétált, és miután megbizonyosodott, hogy senki nem figyeli, egy véköny, szürke plasztikkártyát húzott elő a zsebéből, azt követően pedig egy bonyolult kódot ütött be. Halvány fénycsík jelent meg és egy szűk folyosó tárult fel előtte.

A magasabbik visszalépett a társához, és becipelták az ájult lányt. Az ajtó halk szisszenéssel csúszott vissza eredeti helyére, mintha soha nem is létezett volna...

A terhüktől való megszabadulás után Brikk előhúzott egy furcsa, hosszúkás kis készüléket, majd beütött egy számsort. Halk pittyegést követően felderengett egy szigorú arc a pici monitiron. 

- Igen? - jött a bársonyos férfihag. 

- Mr. Stone, megvan az alanya, sikeresen a laborba hoztuk. - A vonal túloldalán a férfi arca felragyogott. 

- Nagyszerű! A jutalmukról gondoskodom... - Azzal bontotta a vonalat. Brikk vigyorogva a társához fordult. 

- Jók vagyunk, öregem! - a társa elégedetten biccentett. 

- De még mennyire. A ma esti első kört te állod. - Brikk mogorván pillantott társára. 

- Cseszd meg, múltkor is nekem kelett fizetnem. - Kitts csak sunyin vonogatta a vállát. 

- Ez van haver! - talán egymásnak is estek volna, ha egy fehér laborköpenyes nő szigorúan rájuk nem szól, hogy hagyják el a területet.

- Na jó, de ez volt az utolsó! - jegyezte meg Brikk. 

- Hát persze, öregem! - röhögte a társa és egymással csipkelődve indultak el a kijárat felé.

...

A sötétség lassan szürkévé vált, hamarosan távoli zajok is eljutottak a tudatomig, de minden nagyon zavaros volt. Ugyan nem fájt semmim, valahogy még sem éreztem jól magam. Tudtam, hogy valaminek történnie kellett, de képtelen voltam emlékezni. Halk, zavaros hangok motyogtak valamit körülöttem. A szemem képtelen voltam kinyitni és az első értelmes gondolat, ami átvillant a tudatomon az volt, hogy bedrogoztak, azért érzem magam ilyen furán. Talán igaz is volt... részben, ugyanis mint később kiderült leszedáltak, de valami eszméletlen erős anyaggal, ami baromi sokáig kiütött.

- Kész... késsz... khsss... - Ez volt a második értelmes dolog amire ráeszméltem. Ez az egszerű szó, ami hamaroan a legkegyetlenebb poklot jelentette. Tudatom lassan úszott a felszínre, egyre több hangot fogadva be, míg végül képes voltam résnyire nyitni fájó szemeimet. A fehérség elsőre elvakított, én pedig azt hittem megint balesetem volt, de nem fájt semmim. Egyelőre. Nem, ez valami más. Orvosi műszerek erőszakos pittyegése és orvosok beszélgetésének élénk egyvelege csorgott, lassan teljesen éber elmémbe.

- A szérum elkészült, Mr. Pitter... -  mondta egy éles női hang. Résnyire nyitott szemeimen keresztül láttam amint, nekem hátat fordítva valamin ügyködik. 

-  Remek, remek! Ó és úgy látom, a kedves páciens is magához tért, nagyszerű! - harsant egy érces férfihang, majd nem sokkal később valami a szemeimbe villant. - Kissé még az altató hatása alatt áll, de nem probléma, az átalakítást megkezdjük - jelentete ki határozottan. Hogy mit? Mi van? Átalakítás? Miről beszélnek ezek? Segítség, valaki! A francba, senki sem hall? Üvölteni akartam, de csak némán forgattam a szemeimet, képtelen voltam megszólalni, a nyelvem még mindig zsibbadt, de gyorsan múlt. 

- Ne... - köhögtem elfúló hangon. Az előbbi orvos fölém hajolt és erősen megszorította a karom, annyira, hogy már fájt. 

- Ne tanusítson ellenállást. Úgy sokkal fájdalmasabb lesz. Inkább örüljön, hogy ilyen korszakalkotó kísérletnek lehet a része. Ha minden jól megy, olyan dolog birtokosa lesz, amiről a legtöbb halandó, még csak álmodni sem merhet. - Azzal elengedett és többet nem szólt hozzám. Magamra maradtam a könnyeimmel. Miért, miért kellett azt a barom szerződést aláírnom? Hallgatnom kellett volna az ösztönömre! De már késő volt, a baj bekövetkezett. A rettegés jeges hullámai csapkodtak egész lényemben, megbénítva  és képtelenné téve az értelmes gondolatokra.

- Akkor kezdhetjük - szólalt meg a doki és átvette a fecskendőt kollégájától, amiben valami furcsa, szürkés massza lötyögött. Utolsó kétségbeesésemben elkezdtem vagdalni magam, próbálva szabadulni a bénultság láncaitól, hogy menekülhessek, de legalább négy vasmarok szorult a karjaimra, erősen lefogva. - Engedjenek el! Ne! - könyörögtem, de hangom süket fülekre talált. Éreztem, ahogy a vastag tű a vénámba fúródik és a feszítő érzést, ahogy az anyagot is belémfecskendezik.

- Szívverés normális, légzés stabil. Eddig minden rendben. - Az egyetlen női doktor jelentette kollégáinak, akik ezek után élénken figyelták a lány minden rezdülését. Egy darabig nem történt semmi és lassan kezdett csalódott kifejezés költözni az arcokra, hogy mégsem csináltak jól valamit, én pedig reménykedtem hogy elszúrták, de örömöm kérészéltűnek bizonyult. A fájdalom először a karomban jelentkezett, majd minden szívdobbanásommal egyre jobban szétterjedt. Rövid időn bellül olyan elviselhetetlenre fokozódott, hogy visszasírtam a balesetemet. Felsikoltottam és érztem, ahogy vad remegés rázza az egész testem. 

-  Elég! Ááááá - üvöltöttem, de a fájdalom csak fokozódott. Azt hittem, mentem szétrobban a fejem. A percek órákká voltak, én legalábbis így éreztem, a fájdalom elvette a józan eszem és nem tudva magamról vadul csapkodtam magam körül, leverve minden utamba kerülő fiolát és üvegcsét. De ezzel csak azt értem el, hogy az ágyhoz szíjaztak, nehogy valamiben vagy éppen magamban kárt tegyek. Biztos voltam benne, hogy ebből nem jövök ki józan és legfőképp ép ésszel. Aztán a fájdalom megváltozott. Nem tudom mennyi idő múlva, de átalakult. No nem enyhült, csak másfajta lett. Roszabb, már ha ez még lehetséges. Először az ujjaimban éreztem, akárha tüzes vassal égették volna és közben teljes erőből húzták volna egy középkori nyújtópadon. Egy darabig még ordítottam de aztán már arra sem aradt erőm. A koponyámat mintha szét akarták volna repeszteni. A testemmel is hasonló volt a helyzet. 

- A szívverés egyre gyorsul... - hallottam a fájdalom ködén néha átszűrődő hangokat. - Megkezdődött az átalakulás, de... lehet nem éli túl. - Ismét az az idegesítő női hang, rá akrtam üvölteni, hogy fogja be, mert iszonyúan fáj a fejem. - Meglesz az... stramm az alanyunk. 

- Ajánlom is! A főnök rajtunk végezné el a következő kísérleteket, ha ez nem válna be - jegyezte meg sötéten a nő. Néha heves görcsrohamok rázták meg egész testemet, ilyenkor az orvosok ugrásra készen várakoztak, oly mohó tekintettel lesve a monitorok kijelzőti, mintha a puszta tekintetükkel szuggerálni tudták volna azokat. Nem voltam jól, nagyon nem. Mintha folyamatosan gyomor szájon vágtak volna, és ha ez nem lett volna elég, minden egyes porcikám nyúlt és változott, rettenesen fájdalommal. A hangok tompává és távolivá váltak, minden kezdett zavarossá válni én pedig éreztem, hogy egyre mélyebbre zuhanok az magatehetetlenség ingoványába.

Ezek uán végképp elvesztettem az eszméletemet és már semmire sem emlékeztem... 

A Döntés

A döntés szinte azonnal megszületett a fejemben, nem bírtam maradni. Mintha csak az Ég küldte volna őket, hogy elmenekülhessek. Tudtam, bármit is ajánlanak, el fogom fogadni és elutazom  Pandorára. Hisz amugy is ez lett volna az álmom, de én először mégis lemondtam róla. Hogy én mekkora barom voltam! Talán ha Tommyval együtt csináljuk, a három éves képzést, akkor nem jövök haza anyáékkal azon a napon és nincs balesetünk.

De mi van, ha sose kerülhették volna el? Ha nem jönnek értem, de mondjuk elmennek aznap bevásárolni és ott ütköznek valamivel? A sorsot semmi sem akadályozhatja meg, vagy mégis? Csupa olyan kérdés, amire talán soha nem lelünk választ, pedig mindennél jobban vágynánk rá. Hát, ilyen az élet.

Behajigáltam a legfontosabb holmijaimat, számítottam rá, hogy esetleg már nem is jövök ide vissza, bár a lakással amugy is kellene kezdenem valamit. Mondjuk majd eladni, de mindez most várhat. Csak a jövőmet kellene már sínre tennem. Nagyiéknak hagytam csak üzenetet, de a teljes igazságot nem árultam  el nekik. Annyit bőven elég tuniuk, hogy munkainterjúra megyek, L. A. - be, az RDA - hoz, és még nem tudom pontosan mikor jövök vissza. Tom volt a másik, akit értesítettem a dologról és bár örült, én mégis kiéreztem  hangjából az aggodalmat. Biztos fél, hogy valami meggondolatlanságot művelek. 

Autóval mentem, egy éjszakát az egyik útszéli Motelben töltöttem, rémálmoktól gyötörve. Folyton anyát és Kittyt láttam magam előtt, ahogy mosolyognak, majd jött a semmi, ami mindannyiukat magába szippantotta és egyedül csak én maradtam. Kétségbeesetten kutattam utánuk, holott tudtam, elmentek, nincsenek többé. 

Hideg verejtékben úszva riadtam fel, minden egyes alkalommal, ha velük álmodtam. Arcom a párnámba fúrtam, hangtalanul zokogva. Végül álomba sírtam magam. Másnap reggel borzalmas állapotban ébredtem. A hajam egy szénakazal volt, szemeim kialvatlanok és karikásak. Remek, pont az interjú előtt, hát ilyen az én szerencsém.

Betámolyogtam a fürdőbe, és némi jeges víz segítségével helyrepofoztam kinézetem egy részét. Hajam hátul szoros lófarokba kötöttem, hogy ne zavarjon, ruhának pedig egy elegánsabb fekete blúzt és sötétkék farmert választottam. Ugyan nem voltam teljesen megelégedve azzal amit a tükörben láttam, mégis  kiléptem a hidegbe. Hiába, manapság már Los Angeles sem volt ugyanaz, mint 100 évvel ezelőtt. A bolygó időjárása teljesen megkergült, felborult, így még az amugy mindig kellemesen meleg Kaliforniában is kimondottan hidegek lettek a téli hónapok.

Autóm végigrobogott a városba vezető forgalmas sugárúton, de a gyomrom folyamatosan görcsben volt. Ha ilyen helyen kelett vezetnem, mindig nagyon féltem, hisz a balesetet juttatta eszembe. Kimondottan megkönnyebbültem, amikor végre elértem a keresett épületet. Hatalmasan, félelmetesen emelkedett a betonrengetegben. Az elhaladó emberek legtöbbje légszűrő maszkot hordott, ugyanis a levegő itt nagyon szennyezett volt. Az én torkomat is eléggé kaparta a csípős füst ami kinn kavargott.

Utat vágtam magamnak a tömegben és beléptem a fotocellás ajtón. Jókora előcsarnkba kerültem, ahol nyakkendős és öltönyös üzletemberek siettek a dolgukra. A legtöbbjük aktatologató, vagy ügynök, vagy éppenséggel behajtóemberek. Elfintorodtam, de a középen álló eligazító pulthoz sétáltam. Egy fiatal, vörös hajú nő ült a pult mögött, valamit elmélyülten pötyögött a computerébe. Mikor odaértem, széles kirakatmosollyal köszöntött. 

- Jó napot! Üdvözlöm az Erőforrás Kiaknázási Hivatalnál. Miben lehetek a segítségére?

- Jó napot. Tegnap előtt kaptam egy üzenetet egy bizonyos Mr. Tyler Stone -tól. - A nő szeme felcsillant, mosolya még szélesebb lett, már ha ez egyáltalán lehetséges. 

- Ó, igen. Akkor őn bizonyára Miss Evlyn Johnson. - Bólintottam. - Mr. Tyler már várja magát, 55. - dik emelet. A csarnok végén megtalálja a lifteket - intett a nevezett irányba. Arra néztem, és valóban ott volt a két jókora liftajtó.

- Köszönöm - biccentettem és el is indultam, hátra sem nézve. Éreztem, életem egyik legfontosabb megbeszélése felé tartok. Olyan volt, mintha elektromosság szikrázott volna a levegőben. Valami történni fog. A feszültségem szinte tapintható volt, ahogy beszálltam az egyik monstrumba. Benyomtam az 55 - ös gombot, az ajtó pedig hangtalanul magába zárt engem. Egy pillanatra klausztrofóbiás érzés fogott  el, de igyekeztem mélyeket lélegezni és valahova máshova képzelni magam.

Pár perccel később a felvonó egy apró zökkenéssel megállt, majd egy édeskés női hang közölte az emeletszámot. Kiléptem és körbepillantottam. Egyetlen ajtó volt a folyosó végén, rajta aranyozott névtáblával. Mr. Tyler Stone irodája. 

- Még, hogy iroda... - morogtam az orrom alatt. Kezem tétován kopogott, azt hittem nem is hallották meg de aztán váratlanul feltárult az ajtó én pedig beléphettem a hatalmas helyiségbe. Döbbenten néztem körbe. Teljesen másra számítottam. Az hely inkább volt lakás, mint iroda. Minden négyzetcentimétert drága berendezési tárgyak foglaltak el, sőt a hatalmas üvegablakkal szemközti fal tele volt különös, túl nagy nyilakkal, és valamiféle ékszerekkel, amik tollakból és állatbőrökből készültek. Megbabonázva léptem közelebb és már épp megérintettem volna az egyik ilyen "toll- nyakláncot", amikor egy kellemes férfihang csendült a hátam mögül.

- Lenyűgöző gyűjtemény nemde? - Összerezzentem, majd gyorsan elléptem a faltól. 

- Valóban. Honnan szerezte őket? - kérdeztem kíváncsian, az udvariasságról egészen megfeledkezve. A férfi elnézően mosolygott. 

- Onnan, ahova reményeim szerint maga is hamarosan el fog jutni. - A mosolyában volt valami...ijesztő. Valami veszélyes. Inkább nem faggattam tovább. Mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta.

- Nos, Miss Johnson. Örülök, hogy eljött. Először is szeretném kifejezni a részvétemet, ami a családjával történt.  Kér esetleg valamit inni?- kérdezte, miközben intett, foglaljak helyet a jókora bőrkanapén. Engedelmeskedtem, és udvariasan elhárítottam az ajánlatot. Leereszkedtem az ülőalkalmatosságra és kíváncsian vártam a folytatást.

A férfi minden további kertelés nélkül a tárgyra tért. Bizonyára nagyon is az érdekében állt, hogy a lányt meggyőzze.

- Tehát, mint említettem az üzenetemben, lehetőséget kínálunk Önnek, hogy a Pandorára utazzon. - Összehúztam a szemem. Vajon mi a csapda ebben? - Olvastuk a munkáját a Kihalt Fajok a Földön témában és a vezetőség úgy döntött, érdemes lenne elküldeni magát és  még néhány brilliáns elmét, hogy még többet megtudhassunk a Pandora flórájáról és faunájáról. Tudunk róla, hogy annak idején el szerette volna kezdeni a felkészülést a három éves programban de... történt az a tragikus baleset... - megköszörülte a torkát. - Tehát, ha úgy gondolja, hogy készen áll, már ki is állítjuk a papírjait és elkezdheti a felkészítő tréningeket.

- Értem, de valamit még nem tisztáztunk- emeltem fel a kezem. - Említett egy új projektet is a levelében. Lenne szíves bővvebben elmagyarázni, mit is értett ezalatt? - Felvontam a szemöldököm és kíváncsian, várakozón néztem a férfit.

- Hát persze... - Láthatólag némileg zavarba jött, bár profin leplezte. - Mint tudja, a legtöbb DNS keverés nem hozott eddig tökéletes eredményt, és az őslakók nem engedték magukhoz közel a tudósainkat, akik szerették volna közelebbről is megismerni a kultúrájukat, de most végre sikerült kifejleszteni egy olyan kombinációt, ami több Na' vi DNS-t tartalmaz mint emberit. És voila! Létrejött a tökéletes Avatar. - A mosolya annyira kiszélesedett, miközben lendületesen kitárta karjait, hogy attól féltem, menten kettéreped a képe. Agyam egy távoli zuga furcsán bizsergett, mintha figyelmeztetett volna: Vigyázz, csapda! Valóban volt valami... különös, vészjósló abban, ahogy a férfi igyekezte a zavarát leplezni. A szemében pedig ott csillogott a jellegzetes mohóság. Mr. Stone ekkor hirtelen felpattant, majd az íróasztalához sétált. Az asztali computerébe beütött valamit, amit végül áthúzott egy kis kéziadattárolóra, amivel aztán visszasietett hozzám. A mozgásán látni lehetett, hogy igyekszik visszafogni magát, nehogy rohanjon. Végül átnyújtotta nekem az adattárolót.

- Nos, miss Johnson, ez itt a szerződése, már persze feltéve, ha hajlandó elfogadni. - Ismét kirakatmosolyt villantott, majd leült velem szemben, lábát szorosan keresztbe rakta egymáson, kezeit szintén összekulcsolta, hogy elrejtse a remegésüket. Valamit nagyon akarhat. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem elnyomni az egyre inkább feltörő kellemetlen érzéseimet. Alaposan végigovastam az egész szerződést, még a legapróbb betűs részt is. A szerződés nem tartalmazott semmi különösebbet, megfogalmazták, hogy részt kell vennem a teljes felkészítőprogramban,  néhány különórán, plusz labor és terepmunkán. Kezem hosszan időzött az elektromos tollal, a nevemre áhítozó üres rubrika felett. Vetekedett bennem az ösztöneim által súgott veszély érzete, és az, hogy nem akarok semmi mást csak elmenni innen és felejteni. Döntöttem... úgy éreztem hosszú órák telnek el, miközben a nevemet odafirkantottam alulra. Tudtam, ezzel alapjaiban változik majd meg az életem, a kérdés már csak az negatív, vagy pozitív irányban. De hát honnan is tudhattam mi fog rám várni, amíg végre elérhetem a megnyugvást? És ha tudtam volna, akkor vajon nem fogadtam volna el? Megráztam a fejem.

- Valami gond van Miss Johnson? Kér egy pohár vizet? - hajolt közelebb, aggodalmas hangot megütve Mr. Stone. - Nem... köszönöm, jól vagyok. Nos... van még valami, amit tudnom kell? - fúrtam tekintetemet a férfiéba és hosszan farkasszemet néztünk egymással. A tekintete egy röpke, másodpercnyi időre megvillant, majd mosolyogva felállt.

- A felkészítésére itt L. A. ben kerül sor, a jövő héten kezd a központi egyetemen. Pandora - szakot keressen, de könnyen meg fogja találni, a tanárok nagyon készségesek - mondta negédesen somolyogva, nekem pedig kezdett az a benyomásom támadni, hogy a kitörő nevetését igyekszik visszafojtani.

- Értem... - biccentettem, azzal én is felkászálódtam a kanapéról. 

- Nos, örültem a találkozásnak - nyújtotta felém ápolt, és drága kenőcsökkel kezelt tökéletes kezét. 

- Viszont. - Gyorsan kezet rátam vele és már száguldottam is a liftek irányába. Még egy utolsó pillantást azért vetettem a na' vi emléktárgyakra és nagyot fújtam. Úgy éreztem megfulladok ebben a betonszörnyetegben. Az 55 emelet hamar elmaradt én pedig szinte kirontottam a hatalmas előcsarnokba, meg sem hallva az izgága titkárnő lelkes köszönését.  Bár a kinti bűzös levegőn sem volt sokkal jobb, és az embertömegnek sem örültem, mégis valamiféle megkönyebbülést éreztem...

...

Mr. Stone lehuppant az iróasztala mögé és hosszan nézett az ajtó irányába, ahol nemrég távozott Evlyn Johnson. Aztán kajánul elvigyorodott. A kiscsaj még csak nem is tudja, mire vállalkozott, de nekik pont jól jött egy ilyen lelkileg sérült, a világ elől menekülni vágyó szerencsétlen, aki ráadásul meglehetősen tehetséges a biológia területén. Tökéletes választás. A férfi legszívesebben körbetáncolta volna az irodáját, alig merte elhinni a szerencséjüket. Végre, annyi kísérletezés után sikerült kifejleszteniük a tökéletes Avatart. Nem is lehetett volna jobb és szebb. A lány pont megfelelő alany lesz. Remélhetőleg túl is él mindent, és akkor sínen lesznek. Szinte már érezte a markát nyomó krediteket és arcán a vigyor még szélesebb lett.

Előrenyúlt és megnyomott néhány gombot az íróasztalán. - Kitts! Brikk! Hallanak engem? - Statikus zörej, majd egy mély, reszelős férfihang. 

- Igen Mr. Stone, mit óhajt? - Pár másodperces hallgatás után Tyler a tárgyra tért. 

- Eljött az idő, fiúk. Tudjátok mi a dolgotok. Lehetőleg feltűnés és személyi sérülés nélkül járjatok el. Az alanyról tudtommal minden infót megkaptatok, így van? - Most a másik férfi szólalt meg, az ő hangja valamivel mélyebb volt a társáénál. 

- Természetesen uram! Már indulunk is. Azonnal értesítjük önt és a labort, amint megvan amit kért. - Mr. Stone elégedetten bólintott. Ezt akarta hallani és a lehető legjobb munkát várta el a két ügynöktől. 

- Helyes... - Azzal bontotta a vonalat és összefűzte hosszú ujjait. Tekintete a nyilakon nyugodott és hosszan elgondolkozott.