A lábadozás és a gyógyulás nagyon sokáig tartott és mikor majdnem fél év múlva kiengedtek a kórházból, elveszettnek éreztem magam. Úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok ebben a rohadt nagy világban. Hiába jöttek elém Nagyiék, hazaérve minden idegennek és szürreálisnak tűnt. Ki volt takarítva, mintha mi sem történt volna, és csak egy hosszú nyaralásról érkeznék haza. Mint egy zombi indultam be a nappaliba, a kevés motyóm ami volt, az előszobában hagytam, nem érdekelt hova rakom le. Amint beértem, elkapott az összes emlék és én ott, ahol voltam összerogytam és csak zokogtam... a könnyeim megállíthatatlanul törtek elő. Ott aludtam el, összegömbölyödve, mint egy kismacska.
Reggel fáradtan és elgyötörten ébredtem. Elfeküdtem a bal kezem és emiatt a könyögöm kegyetlen sajgással bűntetett, felidézve benne azt a sok fájdalmat amit kiállni kényszerültem. De semmiképpen nem a fizikai fájdalom volt a legroszabb, az elmúlik, meggyógyul, de a lélek sebei talán sosem hegednek be igazán.
-Evlyn... - szűrüdött át tompán az álom puha, sima szövetén. Az én nevem, de hagyjanak, nem akarok felébredni. Aludni akarok. Ez olyan megnyugtató, semmi nem fáj, nincsenek gondolatok, egymagam lehetek. Mintha szédülnék, vagy pörögve zuhannék egy mély szakadékba. Erre összerándultam és felriadva ösztönösen oldalra gördültem. Rá az érzékeny könyökömre.
-Áá! A franc...! - kiáltottam fel a fájdalomtól. Iszonyú fáradtnak éreztem magam. Mintha maratont futottam volna, minden előkészítő edzés nélkül.
Oldalra pillantva megláttam a némán, mozdulatnaul álló Apát. Már nagyon régen elváltak a szüleim, úgy Kitty születése után nem sokkal. Azóta apa újra megnősült, és az Államok másik végében él, az új feleségével és két kisfiával. Egyszer láttam őket, azóta csak képeken, de nem nagyon tartjuk... tarottuk a kapcsolatot velük, és tudtam, apa most is csak azért jött, hogy segítsen a költözésben és a dolgaim elrendezésében. Aztán ismét visszatér, a jól megszokott és kényelmes, gondtalan életéhez. Ennyit rólam. Gondoltam keserűen, miközben feltápázkodtam.
- Nagyon sajnálom.. - hangja őszinte részvéttől csengett.
Valaha biztos nagyon szerette Anyát, de az már régen volt. Én csak bólintani tudtam, nem akartam sírni, ugyanis éreztem, ha kinyitnám a szám, előtörne belőlem a zokogás.
Inkább odaléptem hozzá és megöleltük egymást.
- Szeretnéd, ha mindent átvinnénk, majd az új lakásodba? - kérdezte meg óvatosan. Én végigpillantottam a szobán és éreztem, nem bírnék többé ezen bútorok közt élni, ahol minden Rájuk emlékeztet, ugyanakkor emlékeztetni akartam magam, bele akartam kapaszkodni, az összes emlékbe, de úgy képtelen lettem volna élni, az túl fájdalmas lett volna.
- Csak pár dolgot viszek magammal... - feleltem csöndesen.
- Rendben, ahogy szeretnéd. A költöztető autót jövő hétre rendelem meg és eljövök érted ismét, segíteni.. - " De addig vissza kell mennem, mert a cég nem állhat meg... bla... bla... bla..." - tettem hozzá magamban, a kimondatlant, hisz ismertem már apát. Még ilyenkor sem tudja félretenni a munkáját, hát ez van. A költözésig nagyiékkal leszek, de... bár inkább anyáékkal lehetnék. Bár újra hallhatnám Kitty csípkelődését. Ó, mit meg nem adnék, csak hogy még egyszer utoljára hallhassam őket.
A következő hetet életem legborzalmasabb élményei közé soroltam, később is, sok év múltán életem alkonyán. Azt a búskomorságot sose feledem, könnyen vissza tudom idézni, és mindig ugyanannyira rossz.
Alig ettem valamit, étel csak nehezen ment le a torkomon, mély depresszióba zuhantam, hiába próbált nagyapa és nagyi a kedvemre tenni, de őket is jócskán megviselték a történtek. A cuccaim amit magammal akartam vinni, két nap alatt összekészítettem, egyébként pedig csak a szobámban gubbasztottam. Feküdtem az ágyon és gondolkoztam. Az egyetemen már amúgy is évet kellett halasztanom és oda egyébként sem lettem volna képes bemenni, lehetetlennek éreztem, hogy most normális, boldog emberek közé menjek. Na persze az orvosok melegen ajánlották, mint terápiát, de tettem én rájuk, ne akarják nekem megmondani, hogy érezzek. És bár pszichológusi kezelést is előírtak, nem mentem be.
Egyetlen halvány örömöm, Tom látogatásaiból fakadt, de sok szabadideje neki sem volt, de ő legalább feldobtt picit. Jó volt hallgatni, ahogy lelkesen beszél a pandorai útról, hogy miket fognak csinálni, egyfajta Avatárjuk lesz, amihez a tudatukat hozzákapcsolják és így abban az idegen testben is tudnak majd kinn dolgozni. Érdekesnek hangzott és kicsit irigyeltem is érte.
Jó lett volna, mindent itthagyni... az öszes rosszat, fájdalmat és emlékemet.
Összegömbölyödtem az ágyamon és a párnámba zokogtam bánatom.
A költözés könnyen ,gyorsan és simán lezajlott, apával nem búcsúzkodtunk túl sokat. Sose szeretett hosszan búcsúzni. Na igen, anyától is csak úgy lelépett. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy sehol senki, csak az üres gardróbrész jelezte, eredeti lakójának eltűntét. Ugyan nem volt ő érzéketlen, mert a családját nagyon tudta szeretni, csak hát... senki se tökéletes. Már ahhoz is üresnek éreztem magam, hogy dühöt érezzek, belsőmet annyira kitöltötte a szomorúság és a magány, hogy lassan azt képzeltem, többé nem leszek képes se a szeretetre, a vidámságra, lelkesedére és egyéb, jelen esetben abszurdnak tűnő érzelemre.
Hetek teltek el, próbáltam élni az életem az új lakásban, de az valahogy nem akart othonossá válni, hiába igyeketem szépen berendezni, a hozott holmikkal, de éreztem, valahogy, már akkor tudtam, hogy a jövőm engem nem ide köt. Néha eltöprengek, talán nem azért hittem - e, hogy képtelen vagyok otthon érezni magam új lakhelyemen, mert azok a felsőbb hatalmak súgtak nekem, vagy egész egyszerűen csak a gyász gyötört teljes erejével.
Álmatlan éjszakáimon, amikor csak forgolódtam, már ezerszer megbántam, amiért nem jelentkeztem én is arra az Avatar programra. Akkor most legalább lenne célom. El innen, el az emlékek elől. Új életet kezdhetnék, talán felejteni is tudnék és a lekem is gyógyulna egy keveset.
De én visszamondtam, pedig biológusként, tárt karokkal fogadtak volna, ha mindent megtanulok, megismerem Pandora flóráját és faunáját. Aztán ott, azon a kis Holdon pedig el kutatgatnék, de ennek is már annyi. Dühösen a párnámba fúrtam arcomat és minden elkeseredésemet beleordítottam a szerencsétlen vászonba. Öklömmel püföltem, ami csak belefért, majd elkínzottan zokogásban törtem ki... az legalább végre elaltatott.
Így ment ez hetekig, hónapokig, mígnem elérkezett az a nap, ami a további életemet gyökeresen megváltoztatta.
Ismét tél volt, fagyos hideggel köszöntött be a December, én mégis beautóztam Bakersfield belvárosába, vásárolni ezt-azt, hisz ennem még nekem is kellett. Már több mint egy év telt el a baleset óta de a hangulatom nem sokat javult. Ismét bejártam az egyetemre, de nem sok örmömet leltem benne, a jegyeim ugyan jók voltak én mégsem élveztem a tanulást. Úgy éreztem, értelmetlen amit csinálok, amiért gürizek.
Bár a biológiát szerettem, elég lehangoló tudott lenni, egy csomó kihalt fajról tanulni.
Régi Chevroletem csikorgó fékkel állt meg a nagy külvárosi ház előtt, amiben az én lakásom is helyet kapott. Sietősen ugrottam ki, majd a hátsó ülésre rakott zacskót magamhoz véve, elindultam az ajtó felé. Beütöttem a kódot, majd csípőmmel belöktem az ajtót. Feltrappoltam a legfelső emeletre, ahol pár percig kotorásznom kelett a táskámban, ugyanis a kulcsomat az istennek sem bírtam egtalálni.
- Jaj már... hol a francban vagy... áá, na végre. - A kulcsok fémesen csörrentek össze, ahogy a zárba illesztettem, majd kitárult az ajtó. Lábammal belöktem az ajtót, terhemet pedig a konyhába cipeltem. Ezekben a régi épületekben, még mindig kulcsokat használtunk, a plasztikkártya a gazzdagabb emberek kiváltsága volt.
Először fel sem tűnt a nappali dohányzóasztalán villogó üzenetrögzítő videofon.
- Ez meg ki akar lenni - morogtam a bajszom alatt ahogy ujjam a gombok felett tétovázott. - Biztos nagyi... van mit enned kislányom? - gondoltam elmosolyodva, majd benyomtam a lejátszás gombot.
Egy öltönyös, negyvenes évei elején járó férfi, ápolt arccal, tökéletes frizurával jelent meg a kis képernyőn.
- Ez meg mi.. - zöttyentem le a kanapémba.
- Üdvözlöm Miss Johnson. A nevem Tyler Stone, az RDA munkatársa vagyok. Cégünk azért kereste meg Önt, mert szeretnénk, ha részt venne legújabb projektünkben. Olvastuk egyik munkáját a Kihalt Fajok a Földön témában és felkeltette az érdeklődésünket.. - Erre felvontam a szemöldököm.
- Éppen ezért felajánljuk Önnek a döntés lehetőségét, hogy szintén a Pandorára utazzon. Ha úgy dönt részt venne a programban, kérem jöjjön el, holnap után, azaz szerdán, az RDA Los Angelesi központjába, hogy egyeztethessünk a részletekről. A többi információt, már elküldtük önnek, a videoüzenet után, hozzáférhet a csatolt anyaghoz. További kellemes napot! A mielőbbi viszontlátásra! - köszönt el egy behízelgő mosollyal a pasas, majd ahogy leállt a felvétel, egy villogó mappajel tűnt fel az érintőképernyő sarkában.
Kétkedve rákattintottam és végigfutottam az anyagon. Nos, érdekesnek tűnt. Persze, ekkor még nem tudhattam, hogy amit olvasok, csak a fele a valóságnak, de érdekelt is ez engem akkor.
