Új élet kezdete 2/2.

Selfridge hosszan bámult a távozottak után, majd kissé idegesen fordult társa felé. 

- Dr. Augustine ellene lesz, ha ezt megtudja. Nagyon jól ismeri, milyen mérges szokott lenni kisebb dolgok miatt is, amik nem egyeznek a nézeteivel. - Quaritch csak megvonta a vállát, szemében pedig gyilkos láng lobbant. 

- Itt nem Augustine diktál, hanem én. Ha akarom, semmi perc alatt le lehet fújni a nevetséges kis játékát. Új idők járnak... - Selfridge nagyokat bólogatva vakargatta állát, elmélyülve gondolataiban. 

- Ha tényleg sikerül elnyernie a vadak bizalmát, könnyebb lesz őket kiiktatni. El kell altatnunk a gyanakvásukat, de nem lesz könnyű. Ami az iskolánál történt, túl mélyen beleégette magát a tudatukba.Úgy kellene kihozni az egészet, hogy végül megbízzanak benne, mintha mi miattunk kellett volna elmenekülnie...- töprengett csapongó ötletekbe belekapva, de konkrét terv nem igazán alakult ki a fejében. Quartich viszont ennél radikálisabb lépésekre vágyott. Elege volt már a huzavonából, és a diplomáciai megoldásokból. Lépniük kellett, a Földnek szüksége volt az unobtániumra, lehetőleg minél előbb. 

- Ha már elnyerte a bizalmukat, akkor kell elültetni a gyanakvás magvát bennük, hogy a széthúzás elszaporodjon mint valami mérges gaz. El kell érnünk, hogy egymás ellen forduljanak. Egy háború lenne a legjobb megoldás. Mi csöndben, a háttérben kivárunk, ők pedig kiírtják egymást, ha pedig még sem, nos... arra is lesz megoldás. - Selfridge erre felkapta a fejét. Valóban, erre volt szükségük. El kellett ismernie, Quaritch nem véletlenül számított tapasztalt rókának a katonák közt.

- Most már csak meg kellene valósítani - bólogatott nagy komolyan. Végül, egy kelletlen sóhajjal ellökte magát a terepasztaltól, aminek eddig támaszkodott. - Megyek, beszéleg Grace-szel. Nem lesz könnyű falat. Minél előbb belevágunk a terv megvalósításába, annál jobb. De addig is néhány csatát meg kell vívni. - És valóban, igaza volt. Mind a ketten tudták, hogy Grace iszonyúan fel lesz bőszülve. 

...

Hosszú, kivilágított folyosókon vezettek végig, senki nem szólt hozzám, nekem pedig minduntalan le kellett kicsit hajolnom, ugyanis nem az én méreteimre tervezték az átjárókat. Már kezdtem azt hinni, hogy becsavarodok és csak körbe-körbe megyünk, amikor végre kiértünk egy szélesebb fémfalakkal keretezett folyosószakaszra. Eddig föld alatti járatokon sétáltunk, de ez már talán a földszinten volt. Ablakot nem láttam sehol és további elágazások sem tűntek fel. Előttünk távolabb három ajtó nyílt. Megindultunk a legtávolabbi felé, és elhaladva a két másik mellet, észrevettem hogy az egyik egy jókora labor, de a másik ajtaja zárva volt, így az egyenlőre rejtély maradt számomra, bár egy keserű kis hangocska azt súgta a tudatom hátterében, hogy hamarosan azt is megismerem, és nem fog tetszeni. Végre elértük az utolsó helyiséget. Azonnal feltűnt, hogy ennek az ajtaja jóval magasabb, és a kialakítása is eltér az előbbiektől. Talán pont nekem tervezték. Futott át az agyamon és sejtéseim hamar beigazolódtak, ugyanis valóban jól gondoltam.

 - Nos miss Johnson...ezentúl ez lesz a lakhelye -  lépett elém az egyik doki, szigorú tekintete szinte arcul csapott. - Ne próbálkozzon szökéssel, mert nem fog sikerülni. Megvannak az eszközeink, hogy viszatartsuk és nem hinném, hogy szeretné megtapasztalni, akár egyiket is. - Szája gonosz félmosolyra húzódott. - Folyamatos megfigyelés alatt lesz, ami azt jelenti, rendszeres vizsgálatok várnak magára. A többi tudós és kutató egyenlőre nem tud a létezéséről, de hamarosan munkába állhat. A dolga nem lesz egyéb egyenlőre, mint kimenni a felderítőcsapatokkal mintákat szerezni, azokat elemezni... aztán majd meglátjuk. - Valamit már megint elhallgatnak előllem. Ez az ügy kezd egyre inkább bűzleni. Biccentettem, hogy mindent megértettem, mire végre beléphettem a szobámba. Ami a lakásomnak is ígérkezett az elkövetkező... nem tudom hány évre. 

Amíg kellek nekik. A keserű megállapítás úgy vágott keresztül rajtam, mintha áramütés ért volna. A halk szisszenés a hátam mögül biztosított róla, hogy bezárult az ajtó. Fogoly lettem. Ismét. Most már a saját testem és életem foglya is, Körbepillantottam az egészen otthonos kis helyiségben. A nappali közepén állt egy kényelmesnek tűnő kanapé, előtte holotévé, a szoba túlvégéből pedig két ajtó nyílt. Az egyik a fürdő, a másik pedig a szűk hálószoba. A nappali közepén ott hevert a jókora zsákom, amiben a személyes holmijaimat hoztam magammal. Odasétáltam és leguggoltam mellé. Mikor mindent sikerült kipakolnom belőle, csalódottan ültem le a földre. A magány kérlelhetetlen kegyetlensége kezdett a hatalmába keríteni és maga alá gyűrni. Ebben a pillanatban nem volt nehéz visszaképzelnem magam az űrhajóra, a hosszú három évre, ami tömény tanulással telt.

Olyan magányos soha azelőtt nem voltam. Még akkor sem, amikor tudtam, anya és a hugom örökre magamra hagyott. Fájdalom szorította össze a mellkasom én pedig előrebukva némán elkezdtem sírni. 

Nem tudom menyi ideig zokogtam, de végül kimerülten feküdtem a földön és a plafont bámultam. Talán el is aludhattam, mindenesetre nagyon különös álmom volt.

 Olyan, mint az eddigiek, mégis, ezúttal valahogy valahogy más volt. Most magányosan álltam a fehérségben, színek örvénylettek körülöttem és egy kellemes, ám szigorú női hang mondott nekem valamit, de képtelen voltam felfogni. Valamire figyelmeztetni akart, azt tudtam, de azt nem, hogy mire. Kétségbeesetten próbáltam megérteni, de ahogy az álom puha szövetébe kapaszkodtam, azt szorítva egyre erősebben, úgy kezdett minden halványulni, majd beborított a sötétség.

Zihálva ültem fel, a szívem kalapálását a fülemben hallottam. Nehezen föltápászkodtam de kicsit megszédültem. Arcomat dörzsölve zsörtölődtem, és egy meglepett kiáltás hagyta el a számat, amikor megfordulva észrevettem a hatalmas ablakot, amin ki lehetett látni a Pandora végtelen dzsungelére. Megbabonázva léptem oda, arcomat a hűvös üveglapnak nyomva. Szívszaggató vágyakozás fogott el, hogy én is ott kinn lehessek, futhassak mezítláb.Szabadon, gondoktól mentesen. Egy különös, gyönyörű dal csendült fel a tudatom hátterében, szinte öntudatlanul, nagyrészt föl sem fogtam, mégis lenyugtatott, és egy jobb, szebb jövőt ígért nekem, ha hajlandó vagyok kiállni a próbát. Arra eszméltem fel, hogy elbóbiskoltam úgy, ahogy voltam, arcom az üveghez nyomva. Zavartan hátráltam el az üvegtől. Nem igazán értettem mi történik velem.

Nehezen, de végül sikerült elszakítanom tekintetemet a látványtól és besétáltam a hálószobába. Szegényes de azért otthonos berendezés fogadott, egy keskeny, ám kényelmesnek tűnő ágy, az én méreteimhez igazítva, valamint mellette egy tükrös ruhásszekrény. Eléálltam, és hosszan bámultam farkasszemet a tükörképemmel. A magas, kék alak akivé lettem ugyan hasonlított régi önmagamra, mégis valahogy idegennek tűnt számomra. Mintha egy új, második bőrt húztam volna magamra. Na`vi viszonylatban kimondottan alacsonynak számítottam, habár jelentősen nőtt a magasságom. Az ibolyaszín szemek szomorúan pillantottak vissza a tulajdonosukra. Végtelen mélységet fedeztem fel bennük, olyan ürességet, ami egy sokat megélt, megtört emberében tükröződik. 

- Miért vállaltam el ezt a munkát? Azt hittem jobb lesz, de ismét be vagyok zárva. Jobban, mint eddig valaha... - Kezem ökölbe szorult és legszívesebben mindent összezúztam volna magam körül. Egyetlen halvány reménysugárt a remélt munka jelentette, de előtte még meg kell majd küzdenem a nehézségekkel. Hogy fognak rám tekinteni? Gyűlölni fognak? Milyen lesz ezentúl az életem? Mi lesz velem? 

...

A magas, szikár, vörös hajú nő, aki úgy az ötvenes évei közepén járhatott, most villámló tekintettel meredt felettesére.

 -  Hogy mi? - hangja szinte lyukat égetett az asztal fémlapjába, ahogy megtudta a döbbenetes hírt. - Mégis mit képzelnek magukban? Azt hiszik, hogy bármit megtehetnek? - Selfridge fogai élesen megcsikordultak, ahogy próbálta magában tartani indulatait. 

- Megtehetnek. Meg van hozzá a hatalmuk - nézett sötéten a nő szemébe, miközben ujja idegesen pörgette az antigravitációs lapra helyezett unobtániumdarabkát. - És maga meg, doki, örülhet, hogy még nem lett leállítva a programja! - Erre Grace felvetette a fejét, és jeges pillantással végigmérte az előtte terpeszkedő férfit. 

- Tönkretették egy ember életét, ehhez nem lett volna joguk. Legalább tudott róla a lány, mit fognak művelni vele? - Selfridge felállt és közelebb hajolt. 

- Az nem magára tartozik. Ne érdekelje. A lényeg, hogy miután a maga Avatarjai nem képesek eredményeket elérni a bennszülöttekkel, radikálisabb lépésre kellett magunkat elszánni.

- Radikálisabb? Ez maga az agyrém! Hát nem fogja fel mit tettek? - Dr. Augustine szinte már kiabált, hangja remegett az elfojtott dühtől. 

 - Nagyon is tisztában vagyok a tetteinkkel, és nem értem miért nem képes más szemmel nézni a dolgokat. Végre közelebb kerülhetünk a sikerhez! Talán magának is sikerül ismét elnyernie a vadak bizalmát. - Negédes mosolya undorítóan terült szét arcán. Grace legszívesebben letörölte volna onnan a vigyort, de visszafogta magát és nem húzott be egy jókorát a férfinak. Minden az ő és vérebei hibája volt. Ha ők nem lettek volna, akkor talán még mindig állna az iskola. De túl sok volt a mi lett volna HA. Most a jelenre kellett öszpontosítania, és a lánynak segítenie. 

- Látni akarom. - Kijelentése egy darabig a levegőben függött. 

- Rendben. De ha a szöktetésével próbálkozik, figyelmeztetem! Azonnal elbúcsúzhat az imádott dzsungelétől és mindentől ami eddig az életét jelentette itt. - A nő arcizmai megfeszültek, de nem szólalt meg. Kinn két katona fogta közre, akik elvezették a leválasztott szárnyba, amit csakis annak a kutatási programnak szenteltek. 

Az ott dolgozó orvosokat és kutatókat már értesíthették az érkezéséről, mert egyikük elé sietett.

- Dr. Augustine - biccentett a férfi, miközben kezet fogott a nővel. Ő is most érkezett, a legújabakkal. Középkorú arcán gondterhelt barázdák árnyéka húzódott. - A nevem Peter Carpenter és én vagyok az új program egyik felelőse - kezdett bele a magyarázatba, de látva az idősebb nő villámló tekintetét inkább elhallgatott. - Az alanyunk a 286-os szobában lakik, a folyosó végén - intett az említett irányba. 

- Ne szólítsa így... ő is érző lény és van neve! - csattant fel Grace, majd megindult az említett irányba. 

- Természetesen asszonyom - morogta a bajsza alatt Peter. 

Új élet kezdete 2/1.

Nem érzékeltem az idő múlását, pedig hosszú napok teltek el, de ez mit sem jelentett számomra. Néha visszatértem a valóság rettenetébe, de tudatom, hogy megóvjon minduntalan visszarántott a kellemes sötétségbe. Egyfajta kómaszerű állapot volt ez. Jótékony sötétség, fájdalommentes, csendes, nyugodt. Aztán valami történt. Úgy éreztem, mintha lebegnék, de mégis nagyon nehéznek éreztem a tagjaimat, mintha ólomsúlyokat aggattak volna rájuk. Felnyögtem a hirtelen rám törő fájdalomtól és valami élesen elkezdett pittyegni mellettem. Beletellett némi időbe míg rájöttem, még mindig egy laboratóriumban fekszem. Talán ugyan ott, ahova becipeltek. De valami mégsem stimmelt... Ahogy szemeim kinyíltak és élesen láttam, egy belső hang azt súgta, máshol vagyok.  A hely megváltozott. Persze még most is valami orvosi szobában feküdtem, de a falak kisebbek, ívesebben lekerekítettek. A fehérség kellemetlenül elvakított. Ahogy múlt az első sokk a látványtól, tagjaimba ismét belegyűrűzött a kínzó fájdalom. Felnyögtem, majd fájdalmasan felkiáltottam, ahogy megmozdítottam a lábamat. Valami nagyon nem stimmelt. Ekkor egy kellemes hang szólított meg. Az első, amióta a megpróbáltatásaim elkezdődtek. 

- Örülök, hogy végre felébredt. Már kezdtünk aggódni, hogy elrontottunk valamit. - Ismét kinyitottam a szemeimet és most már észrevettem, hogy a látásom rengeteget javult és ugyanez volt igaz a hallásomra is. 

- Mi... -  kezdtem volna, de a férfi, aki nem lehetett több huszonnyolcnál, finoman visszatolt az ágyra.

 - Még nem kelhet fel, el kell végeznünk jó pár tesztet, de úgy látom az átalakulás teljes volt és sikeres. Mindjárt visszajövök! - azzal magamra hagyott. Átalakulás? Mit tehettek velem? Mivé változtattak át? Egy szörnyet csináltak belőlem? Valamelyik vad kísérletük alanya lettem, aki örök életére megnyomorodott? És mégis...bár mindenem sajgott és úgy éreztem magam, mintha egy egész úthenger haladt volna rajtam keresztül legalább kétszer, a testemet épnek érzékeltem, semmi púp vagy hasonlók. Na persze amíg nem nézem meg magam egy tükörben... Látnom kell magam! A gondolat, hogy elcsúfítottak és örökre elvesztettem önmagam a legmélyebb kétségbeesésbe kezdett taszítani. Legalább a kezemet meg kellene néznem! De úgy félek!  Most vagy soha. Inkább magamtól jöjjek rá, mint hogy azoktól a mocskoktól kelljen megtudnom. Lassan remegve húztam elő kezem a takaró alól. Inkább behunytam a szemeimet és mikor teljesen, arcmagasságba emeltem a karom, már amennyire persze a belőle lógó csövek engedték, lassan kinyitottam. 

Egy pillanatig éreztem, ahogy kihagy a szívverésem, majd visítani kezdtem a döbbenettől. Ugyanis egy jókora, kék kéz nézett velem farkasszemet. Azzal a lendülettel a másik karom is előrántottam, fittyet hányva a hasogató fájdalomra és döbbenten meredtem magamra. Sok minden megfordult a fejemben, de ez nem. Lehetséges lenne... Tényleg megtették volna? Tekintetem körbepásztázta a termet, de egy tükröt sem láttam a közelben. Ekkor éles szisszenés  hallatszott, majd koppanó léptek zaja. Az ajtó felé kaptam a tekintetemet és láttam, ahogy öt orvos masírozik be, fehér köpenyekben mindegyikük rám szegezve a tekintetét.

- Tökéletes munka! - jegyezte meg egy kopasz fickó, társai pedig bólogattak. - Jobban nem is sikerülhetett volna. 

- Ellenőrizzük az életfunkcióit. Teljes körű vizsgálatot kell végeznünk, hogy biztosak lehessünk, a belső szervek is mind a helyükön vannak. - Csak döbbenten hallgattam a beszélgetésüket és kezdett zavarni, hogy úgy beszélnek rólam, mintha valami árucikk vagy érdekes bogár lennék, amit feltűztek egy gombostűre és azt elemzik.

Beváltották ígéretüket. Elvégezték a teszteket... Az összeset. Utána, kimerültebbnek éreztem magam mint valaha. Mint akit agyon vissza vertek. Pár hétig még a megfigyelőben tartottak és sehova sem mehettem, csak abban a pici kis szobában sétálhattam, amiben felébredtem. A kérdéseimre eddig nem kaptam választ, majd lassanként mély és néma depresszióba süllyedtem. A kilátástalanság félelme jeges burkot vont szívem köré.

A napok egyhangúan teltek, a legtöbb időt alvással töltöttem. Aztán az egyik nap, amikor ismét az ágyamon kuporogtam és a gondolataimba merülve bámultam a lepedő fehér és gyűrött redőit, kinyílt az ajtó. Érzékeny füleim megrezzentek, de nem pillantottam fel. Az ágy kissé besüppedt a jobb oldalamon, a rugók halkan nyikorogtak.

- Jó hírem van, Evlyn. - A fiatal doki hangjából sütött a jókedv. - Végre elhagyhatod ezt a fémgubót! - Ő mindig nagyon kedves volt hozzám, ő volt az egyetlen, akiben igazán bíztam. 

- Mi történt velem? -  Hangom nem volt erősebb a suttogásnál. Szinte láttam Josh arcát, ahogy megkomolyodik és rám bámul, kissé hitetlenkedve.

 - Hát tényleg nem tudod mire vállalkoztál? - döbbenet suhant át arcán. Erre felkaptam a fejem. 

- Szerinted ha tudnám, kérdeznék ilyet? - Ugyan nagyobb voltam nála, valahogy mégis végtelenül picinek éreztem magam. 

-  Na jó... ezek szerint elfelejtették közölni veled. - Mordulásomra egy pillanatra elhalgatott, de folytatta, kissé lehalkítva a hangját. - Az RDA új kutatási programja kifejlesztett egy olyan emberi - na`vi DNS keveréket, aminek a segítségével nem kell drága pénzért Avatárokat növeszteni, hanem az emberbe fecskendezve átrendezi annak DNS - ét és átalakítja azt. Persze az első kísérletek kudarcba fulladtak, sok millió elúszott, de az unobtániumtermelésnek köszönhetően nem lett mégsem anyagi csöd. - Ahogy Joshua mesélt döbbenten hallgattam. - Szóval amint mondtam, sok vakvágány után megtalálták a megfelelő arányú komponenseket, ami nem öli meg a pácienst, vagy okoz nála maradandó károsodást. És... hát már csak találniuk kellett egy újabb, önként vállalkozót. Bár, ahogy látom nem voltak teljesen egyenesek, a feltételeket és részleteket illetően.- Megráztam a fejem és keserűe felnevettem. 

- Hát nem. - Vettem egy mély levegőt és feltettem a következő kérdést. - És most? Mi vár rám? - Joshua egy darabig mérlegelte mit válaszoljon. Ez nem jó jel, gondoltam, aztán kibökte. 

- A program úgy szól, hogy három évig megkapod a kiképzést, majd 3 évig cryoálomba tesznek, ahogy a többieket is. De senki nem tudhat rólad egyelőre. A Pandorán is csak egy - két ember tud az érkezésedről. Ezért a cryokamrád is máshol alakították ki, külön erre a célra. 

- Wow... semmit sem bíztak a véletlenre!- csóváltam meg a fejem. 

- Valóban. Na, gyere. Hoztam neked rendes ruhát, amibe át tudsz öltözni, aztán átkísérlek az átmeneti szállásodra. - Azzal a kezdembe nyomott egy kupac ruhát. - Az ajtó előtt megvárlak - mondta, majd felállt és kisietett. 

- Josh! - kiáltottam utána, mire ő megtorpant és kérdőn nézett rám vissza. - Kérhetnék egy... tükröt? - Ugyanis amióta felébredtem, az arcom még mindig nem láttam. Ő bólintott és kisietett. 

A kapott ruhák egyszerűek voltak, egy jókora melegítőből, egyszerű barna pólóból, zoknikból, és alsóneműből állt a szerelésem. Mikor elkészültem, esetlenek éreztem magam. A hajón, csak alacsony gravitáció volt, ezért a járás is nehézkesebb volt a megszokottnál. Főleg egy majd 3 méteres testtel meg pláne. Kopogás hallatszott az ajtó felől. Mikor Josh megkapta az engedélyt, belépett a kezében egy régimódinak tűnő, fogantyús tükörrel. Remegő kézzel vettem át tőle és belebámultam új arcomba. A látvány ledöbbentett. Én voltam, és mégsem. A jellegzetesebb vonásaim megmaradtak, mint például az enyhén ívelt mandulavágású szem, csak picit nagyobb kiadásban, a szám alakja is ugyan olyan maradt, talán egy árnyalatnyival lett teltebb, de az orrom... Az egészen lapos volt. Önkéntelenül is megtapintottam. Ujjam végigsiklott rajta, majd megcsodáltam a pici kis pöttyöket, amik halványan fénylettek, a fakó, mesterséges fényben. Szemöldököm nem volt, de ami igazán megdöbbentett, az a szemszínem. Nem bronzos- arany árnyalata volt, hanem hihetetlen ibolyakék, ezüstöts csillogással. 

- A szemem... - nyögtem bután, de nem jött ki több hang a torkomon. 

- Igen, tudom.. Talán valami apróbb mutáció okozhatta - vonogatta a vállát Josh, de ahogy a saját szemeimet bámultam, valahogy egyre kevésbé zavart, sőt kimondotan tetszett. 

- Hát...ez. Döbbenetes! - visszanyújtottam a tükröt. Éreztem, ahogy a fém kisiklik az ujjaim közül, de arra már nem emlékeztem, hogy kerültem végül új szobámba. Nem volt sokkal nagyobb az előzőnél, de a berendezése némiképp otthonosabbnak számított. Volt benne egy pici nappali, egy keskeny ággyal és egy hasonlóan apró fürdő, egy szerény tusolóval. Szóval ez lesz a börtönöm az elkövetkező három évre. Nagyot sóhajtottam és szomorúan idéztem fel a régi házunkat. Amikor még egy boldog család voltunk. Szerettem volna magam mögött hagyni a múltam, de nem ennyire. Nem így. Ez túl sok volt, rettegtem, hogy beleroppanok. Ekkora változásra nem vágytam. Késő bánat. Megköszöntem Josh segítségét és kedvességét, majd miután megállapodtunk, hogy minden nap egy rutinvizsgálatra kell mennem hozzá, lassan az oktatásom is kezdetét vette...

A hetek, hónapok, majd a három év is eltelt. Hol gyorsabban, hol lasabban. Egyetlen örömömet a na`vi nyelv tanulása okozta és hogy a kultúrájukat tanulmányozhattam.  Nem tudom pontosan mikor, de egy idő után furcsa, szomorú sóvárgás kezdett rám telepedni, akárhányszor a Pandora bennszülött népére gondoltam. Olyan jó lett volna egynek lenni közülük! A szívemet mintha egy láthatatlan kéz markolta volna, és tudtam, addig nem kapok enyhülést, amíg oda nem érünk. 

 A hajón fellelhető összes tárolt anyaghoz kaptam hozzáférést, hogy minél tökéletesebb beépülő lehessek majd. Ugyanis a feladatom nem kevesebb dolog lesz majd a Pandorán, mint hogy elnyerjem az őslakosok bizalmát és még több infót és tudásanyagot szállítsak a tudósoknak és kutatóknak. Bár úgy tűnt mindent elmondtak, én mégis sejtettem, valamit titkolnak előlem. 

Nem sokkal átalakításom után, különös álmok kezdtek gyötörni. Sötét árnyak vettek körül, én pedig általában a földön kuporogtam. Nem akartak bántani de éreztem a csalódottságukat, hiába próbáltam bebizonyítani, hogy ártatlan vagyok. Aztán a kép szertefoszlott és hirtelen hűvös szél csapott az arcomba. Fenn szárnyaltam, magasan, alattam pedig egy dzsungel terült el. De hirtelen minden elsötétedett és a levegőt halálsikolyok töltötték be. Aztán végül egy színes fényalagút következett és egy különös hang, amit sehogyan sem tudtam beazonosítani, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán beszél-e hozzám. Ilyenkor mindig hideg verítékben fürödve ébredtem és még hosszú órákig nem tudtam visszaaludni, annyira felzaklatott az álom. De a legijesztőbb benne, mégis inkább az a rengeteg érzés, mintha minden rám nehezedett volna, mintha nekem kellett volna minden rosszat elviselnem. 

Valósággal megkönyebbültem, amikor  letelt a " kiképzés" ideje, ahogy én hívtam. Végre befeküdhettem a cryoba, hogy befejezhessük az utunkat Pandora felé. Talán én is kaphatok majd még egy esélyt. Remélem. Talán Isten, vagy éppen Eywa tartogat valamit számomra. Természetesen reményeim nem voltak alaptalanok, persze ekkor még nem tudhattam róla, életem milyen gyökeresen fog megváltozni, még ha azok az álmok a jövőmet is vetítették előre jelképesen. Annak is csak egy apró szeletét.

...

Az ébredés hirtelen volt és kissé kellemetlen.  Azonnal éreztem, hogy a gyomrom felfordul, de szerencsére nem jött fel semmi, csak a fejfájás zavart. Súlytalanul lebegtem és pár pillanatig azon gondolkodtam, vajon mi is történt, hol is vagyok, miért vagyok ott, ahol épp vagyok. Aztán minden eszembe jutott. Hogy többé nem vagyok igazán ember. Kissé szomorkásan emeltem fel a kezeimet és hosszan bámultam őket, egészen amíg ki nem nyílt a cryokamra ajtaja. Az ágy autómatikusan kicsuszant, majd egy ismerős arc bukkant fel mosolyogva. 

- Jó reggelt álomszuszék! Hasadra süt a nap! - Joshua volt az. Az eltelt idő alatt vonásai észrevehetően megférfiasodtak és nagyon jó barátok lettünk. Végig segített a három hosszú év alatt, mellettem volt, támogatott ha kellett.

- Inkább érzem magam úgy, mint aki kilómétereket futott, mint aki 3 éven keresztül téli álmot aludt. - Erre mind a ketten elnevettük magunkat, majd segített kiszabadulnom a " kötelékeimből" és végre felemelkedhettem, azaz fellebeghettem. - Mikor érünk oda? - pillantottam rá a válam fölött, ahogy a kis személyes szekrényem felé siklottam, amiben a legszükségesebb holmik lapultak összekészítve és csak rám várva. 

- Talán még 2 óra. Addig még lefuttatunk egy gyors vizsgálatot, hogy minden rendben van-e veled. - Mikor látta morcos arckifejezésemet, kedvesen elmosolyodott - Tudod, hogy muszáj!- Erre felhorkantam. 

- Naná, tökre fontos, hogy tűkkel döfködjetek! Van remény, hogy ez odalenn változni fog? - Josh a markába nevetett, de azért igyekezett komoly képet vágni. 

- Elvileg, lehetséges - vont vállat, és ebből tudtam, hogy a válasza nagy eséllyel nem. 

- Ó ne mááár... - nyafogtam, majd vállon bokszoltam, amitől kissé hátrébb lebegett. - Olyan muris ez a súlytalanság! - vihorásztam, miközben előhalásztam a cókmókomat. 

- Örülök, hogy ilyen jó a kedved. Ha készen vagy gyere és teleszúrkállak tűkkel  - jegyezte meg gonoszul csillogó szemmel és gyorsan lebukott, majd kisurrant az ajtón, mielőtt még az egyik pár cipő eltalálhatta volna, amit az imént találtam meg a zsákomban.

Sikerült felöltöznöm és átlebegtem a laborokhoz. A hajónak ez egy illetéktelenektől elzárt területe volt, ahol az Avatarokat is növesztették. Ahogy elsiettem a jókora kék tartályok közt - ekkor már volt mesterséges gravitáció, talán rácsatlakoztunk a hold fölött keringő állomásra - némi szomorúsággal szemléltem a szépen kifejlett, kutatóknak szánt egyedeket. Egy pillanatra megálltam az egyik mellett és azon gondokoztam, vajon mennyire más lenne a helyzet, ha nekem is rendesen lenne egy ilyen Avatarom, nem pedig én magam lennék az. Kissé morcosabban érkeztem meg az orsovi szobába és szótlanul tűrtem a vizsgálatot és a néhány gyors tesztet. Mikor mindent rendben találtak, két orvos elkísért egy eddig teljesen ismeretlen részlegbe, ahol egy pár személyes kabin foglalt helyet, ami mint kiderült, egy pici űrhajó volt. Az újabb változatú Valkyre-ökre már ilyet is felszreltek. Leginkább mentőkabinként funkcionáltak, de most kivételesen miattam kelett használniuk. Két orvos és még három katona fogott közre, mintha valami veszélyes állat lennék, ami bármikor elszabadulhat. Végül a két pilóta is befutott, akik a pilótafülkébe be is siettek. Hallottam, ahogy folytott hangon kommunikálnak a bolygó állomásával, Hells Gate-tel, valamint közlik, hogy az "áru" megérkezett. 

Éreztem, hogy feldühödök a szó hallatán. Nem vagyok holmi árucikk! Fürkésző tekinteteket éreztem magamon, de amikor ibolyaszín szemeimmel rábámultam a katonákra, azok gyorsan másfelé kapták a fejüket. Nahát! Nem bírják a tekintetemet. Végre  valami pozitív is! Gondoltam magamban sötéten. Az út kissé rázós volt, jókora légörvények rángatták a gépet, ami még a stabilizátorai ellenére is vadul remegett. Ahogy előre hajtottam a fejem, pár kósza tincs a szemembe hullot. Lassú mozdulattal hátrafésültem őket, majd beletűrtem a hajfonatomba, amennyire tudtam. Hirtelen félelem lett rajtam úrrá, ahogy megéreztem a tompa puffanást. Megérkeztünk. Vajon milyen lesz kinn? Ténylg olyan mint a képeken?

- Maszkokat felvenni! Nyitom a zsilipkaput! - kiáltotta az egyik pilóta, mire mindannyian felkászálódtunk üléseinkből. Rajtam kívül mindenki az arca elé illesztette a légzőkészüléket, aztán a rámpa lassan leereszkedett....

Éreztem, ahogy a forró, illatoktól terhes levegő az arcomba csap én pedig hátratántorodtam tőle. Enyhe szorítást éreztem a karjaimon és láttam, ahogy két megtermett katona megmarkolja a felkaromak azt a részét, amit elértek, majd előreléptem. Mindannyian kisétáltunk, és egy elkerített plattformon találtam magam. Különös, hazaértem hangulat fogott el, ahogy körbepillantottam, de nem nézelődhettem sokáig, ugyanis egy bunkerszerű épületbe vezettek be, majd hosszú folyosókon kellett végighaladnom. Egy tágas teremben ért véget utunk, ami tele volt érzékeny műszerekkel és, ami leginkább a réges - régi, náci bunkereket juttatta eszembe, amiről még az iskolában tanultunk, a múlt századok történelméből. Középen egy magas, szikár, izmoktól duzzadó karú férfi állt, kihúzva magát, szigorú tekintettel figyelve a furcsa kis csapatunkat. Mellette egy valamivel alacsonyabb, fekete hajú, ideges arcú fickó toporgott. 

- Amint látom, minden simán ment. - Szája kegyetlen mosolyra húzódott. Arca egyik oldalán és koponyája nagy részén  három, hosszú heg húzódott, még ijesztőbbé téve a megjelenését. 

- Igen, uram! Nem volt gond az út alatt, az alany tökéletesen készen áll! - lépett előbbre a kopasz doktor, akit annyira gyűlöltem. - Tökéletesen átalakult, egészséges. Nem lesz vele gond! - aprót biccentett, amit a tagbaszakadt férfi viszonozott. 

- Jó munka. A kutatók hamarosan értesülnek az érkezettről és a projekt meg is kezdődhet. - Azzal ennyi is volt. Nem akart rám több időt vesztegetni és az orvosok kíséretében, elvezettek.