Grace az ajtóhoz érve bekopogott. Egy darabig nem történt semmi, csönd honolt a szobában, majd halk lábdobogás jelezte, hogy a tulajdonos elindult az ajtó felé. Amikor az félrecsúszott a falba, Grace döbbenten meredt az előtte álló, fáradt és szomorú tekintetű lányra. A nő első gondolata az volt, hogy egy igazi na`vit lát és fel is merült benne, hogy Selfridge-ék elfogtak egyet közülök még gyerekkorában, hogy önös céljaiknak megfelelően neveljék és kísérleteket végezhessenek rajta. De a lány mégsem volt na`vi. Mozdulatai és gesztusai elárulták.
- Üdv - jött a kurta üdvözlés és tartózkodó magatartásából arra lehetett következtetni, gyanakvóvá vált, bizonyára rendszeres vizsgálatoknak volt alávetve, mert meg akart indulni kifelé, de a nő egy szelíd mozdulattal megállította.
- Szerbusz Evlyn. Bemehetek? Szeretnék veled beszélni. - A lehető legkedvesebb hangnemet igyekezett megütni. A lány arcán meglepetés suhant át, majd készségesen félreállt, utat engedve. Grace még küldött egy gyilkos pillantást a válla fölött, a még mindig a folyosón ácsorgó dokinak és a két katonának, akik fegyverüket markolták ugrásra készen.
Evlyn nem szólt vendégéhez, csak leült a nappali közepén álló jókora kanapéra. A méretek ugyan Grace-nek nagyok voltak, de Evlynnek épp megfelelőek. Leereszkedett mellé a kanapéra és azon törte a fejét, mivel kezdje a beszélgetést. Pont, amikor eszánta magát, hogy a legjobb lenne először bemutatkoznia, a lány megszólalt.
- Minek jött ide? - szavai durván csattantak a szoba csöndjében. Grace felvetette a fejét, majd szikrázó tekintettel nézett a lánnyal farkasszemet.
- Tudom mit tettek veled. Borzalmas és aljas dolog volt tőlük, nem állt jogukban... - Evlyn dühös hangja szakította félbe.
- Tudja? Valóban, igazán tudja? - sziszegte. Fülei egészen hátralapultak, ahogy mérgesen meredt vendégére. - Nem tud semmit! - hangja vészjóslóan lehalkult.
- Nem, valóban nem tudom - emelte fel Grace karjait megadóan. Nem állt szándékában még jobban felbőszíteni Evlynt. - Azért vagyok itt, hogy segítsek. - A lány erre gúnyosan felhorkant.
- És mégis hogyan? Csak úgy kisétálunk innen? Kéz a kézben? Az első adandó alkalommal lelőnének minket! - Hangja kezdett megbicsaklani. Grace rájött, hogy a lány csak fájdalmait akarja palástolni. Azzal védekezett, úgy igyekezett erősnek mutatni magát, hogy támadott. Ösztönös reakció volt a részéről és ezért nem is volt rá mérges. Elképzelni sem merte miken kellett keresztülmennie. Grace kinyúlt és finoman megfogta a lány kezét, aki először el akarta húzni, de végül hagyta, hogy a kedves gesztus megnyugvást adjon neki.
- Bíznod kell bennem - felsóhajtott - nem várom el, hogy azonnal, hisz a történtekre való tekintettel teljesen érthető a bizalmatlanságod. Csak adj magadnak egy kis időt. Kérlek! Én tényleg tudok neked segíteni. De ehhez te is kellesz. - Szorítása erősebb lett, tekintete a lányéba fúródott.
- Semmit sem ígérhetek - suttogta Evlyn és elfordult, kezét viszahúzva. A doktornő felállt és kihúzta magát.
- Ha bármikor szeretnél beszélgetni... - Grace megállt az ajtó és a kanapé közt, miközben beharapta alsó ajkát. Önmagát is meglepte tanácstalansága, hisz ő mindig egy nagyon határozott személyiségnek számított. - Beszélek Selfridge-el, hogy mellettem dolgozhass. Nem tarthat itt úgy, mintha... - látva Evlyn tekintetét elhallgatott és inkább távozott.
- Viszlát. Remélem, hamarosan találkozunk. - Azzal kisétált a lakásból.
Hosszan bámultam az idősödő nő után, a fejemben pedig ezernyi kérdés, kétely és gondolat cikázott. Nem akartam goromba lenni Grace-szel, hisz mindig is tisztelettel gondoltam és néztem fel rá. De mégis, annyi keserűség halmozódott fel bennem, és az most egyszerre kitört és jórészét az ártatlan nőre zúdítottam, aki tényleg semmiről sem tehetett. Visszakuporodtam a kanapéra és felhúzott térdeimet átkaroltam. Éreztem, hogy könnyek kezdenek végigfolyni az arcomon, de nem nyúltam oda letörölni őket. Könnyek a családomért, akiket elvesztettem és az életemért. Ugyanis fogalmam sem volt, mi várhat rám. Min kell majd még keresztülmennem, hogy elérjem a megnyugvást? Hogy végre minden a helyére kerüljön? Már annak is örültem volna, ha kimehettem volna egy kört tenni. Titkon azon imádkoztam, hogy hamarosan én is belevethessem magam a munkába, még ha elszigetelten és esetleg egyedül is kell majd végeznem. Akkor legalább lesz valami célom, és talán a szabaduláshoz is közelebb kerülhetek. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal nyomott el az álom.
Álmomban egy csodás tisztáson álltam és az ég felé fordítottam a tekintetemet. Boldogságot éreztem és határtalan szabadságot. Minden gondomtól megszabadultam...
A hetek csigalassúsággal teltek. Vizsgálatok, megfigyelések, kísérletek. Meg néha pá kör kinn a szabadban. Nagyjából ennyiből állt az életem. Grace-szel azóta sem találkoztam. Talán el is felejtett, vagy nem engedték át hozzám. Biztos félnek, nehogy megszöktessen. Aztán egyik nap, amikor épp a holotévét bámultam üres tekintettel, erőteljes kopogás ütötte meg a fülem. Azonnal felkaptam a fejem. Nem szoktak látogatóim lenni. Semmi jót nem sejtve felálltam és ajtót nyitottam. Az ajtóban Selfridge állt két megtermett vérebével az oldalán. Az alacsony termetű fickó savanyú képpel nézett fel rám.
- Tíz percen bellül legyen kész! Terepmunkára megy Dr. Augustine-nal. - Ez annyira meglepett, hogy elsőre meg sem bírtam mukkanni.
- Oké... - nyögtem ki végül, majd villámgyorsan beviharzottam a szobámba. Ott hirtelen megtorpantam. Hisz nincs semmi olyan felszerelésem, amit magammal vihetnék, jutott eszembe, de az örömöm, hogy végre láthatom az erdőt is, elhessegette a kellemelenséget. Bizonyára majd ott kapom meg a felszereléseimet.
Ruhát váltottam és már készen is álltam. Selfridge haladt elől, én pedig közrefogva a katonákkal. Izgalom hullámzott végig a tagjaimon, ahogy arra godoltam, talán a társaimmal is találkozhatok. Az Avatarok közt ugyan elvegyülhetek ideig óráig, de fel fog nekik tűnni, hogy emberi alakban, sosem vagyok köztük. Erre elhúztam a számat és biztosra vettem, hogy a doktornőn kívül senkivel sem találkozhatok. A jókdevem, ami amúgy sem állt igazán stabil alapokon, most hangosan recsegve dőlt romba.
- A többi tudós úgy tudja egy baleset alkalmával ragadt a tudata az Avatar testében...kivéve persze Augustine-t. - Meglepetten vontam fel a szemöldököm. És ezt a mesét tényleg elhitték? Hát azt kötve hiszem.
- Értettem. Ehhez fogom tartani magam...és... - beharaptam az ajkam, de muszáj volt megkérdeznem - Ez azt jelenti, hogy találkozhatok a többiekkel? - Az ideges természetű fickó háta megfeszült. Talán a dühét igyekezett visszafogni.
- Mondjuk. - Jött a kurta és nem teljesen tiszta jelentésű válasz. Mérgesen felszisszentem, de ahogy éreztem a puskacsövet a karomnak nyomódni visszafogtam a kirohanásomat.
Jó tíz perces séta után elértük a központi szárnyat. Nem mentünk be a laborokba, hanem egy mellékfolyosón egy kisebb műszerekkel teli szobába érkeztünk, ahol maszkos emberek sürgölődtek. Legtöbben a felszerelésüket állították össze, vagy ellenőrizték azt. Egyikük, egy magas, szőke nő felpillantva döbbenten eltátotta a száját, és megragadta a mellette pakoló társa kezét. A férfi szintén felnézett és hasonló tekintettel meredt rám. Kezdtem rosszul érezni magam. Végül Grace mentett meg, akit Avatar formájában elsőre alig ismertem meg.
- Köszönöm hogy elkísérték idáig - vetette oda hidegen a katonáknak, miközben probált odébb vonszolni a karomnál fogva. Vetettem egy futó pillantást Selfridge-re, de a férfri érzelemmentes tekintetében nem tudtam olvasni.
- Igazán nincs mit. Ó ,és Grace... a megbeszéltekhez tartsa magát. - Grace nem válaszolt, csak összeszorította ajkait.
- Gyere Evlyn, már összekészítettem a te csomagodat is. - Azzal a kezembe nyomott egy Avatarokra méretezett hátizsákot, valamint egy pár bakancsot. A bakancsot gyorsan felvettem, nem nézve senkire, de éreztem magamon a tekinteteket. Biztos voltam benne, a legtöbben égtek a vágytól, hogy suttyomban kifaggathassanak. Talán lesz is rá lehetőségük. A kérdés már csak az, én mennyit árulhatok el nekik? Bizonyára semmit, úgyis megtudnák a fejesek. Valakinek biztos eljárna a szája és akkor nekem annyi.
