Fordulópont

- Tényleg azt képzelte, hogy beleköphet a levesembe? - Grace dacosan, felszegett fejjel bámult Quaritch ragadozóképébe.

- Nem hagyom, hogy még jobban tönkretegye egy fiatal lány életét. Egy próbát igazán megért, ha ezzel bármennyit is segíthettem rajta! - A férfi szája gonosz vigyorra húzódott.

-Maga tényleg szenilis, Augustine. - Grace állkapcsa megfeszült, de visszanyelte dühét, és nem ugrott neki az elégedetten somolygó seggfejnek. - Ne higgye, hogy a dolog ennyivel véget is ér, ó nem! A tudósaink előkészítettek egy remek meglepetést. Azt akarom, hogy maga végignézze az egészet. - Hangja megtelt kárörömmel és színtiszta gonoszsággal. Grace arca elfehéredett, szája kiszáradt.

- Miről beszél, maga vadember? - sisteregte, mikor végre megtalálta a hangját.

- Nem szeretném lelőni a poént, majd meglátja! Garantálom, hogy remekül fog szórakozni, de addig is! - intett két vérebének, akik erre a nő mellé léptek, és vasmarkukkal megragadták a nő felkarját. Erős rántással talpra állították a doktornőt.

- Eresszenek el! - követelte Grace, dühödten rángatva karjait, de a katonák érzelemmentes arccal lecövekeltek. Mintha meg sem érezték volna a nő súlyát.

- Vigyék vissza a szobájába. Ott marad addig, amíg én engedélyt nem adok az ellenkezőjére! - vakkantotta Quaritch, mire a bizarr trió megindult a hálókörlet irányába. Grace igyekezett maradék méltóságát összeszedni, és emelt fővel távozni. Egy csatát elvesztett, de nem volt hajlandó feladni a küzdelmet. Nem. A háború nem ért véget, épp, hogy most kezdődött csak igazán el!

Amiről viszont egyik fél sem szerzett tudomást, hogy beszélgetésüket egy harmadik személy is figyelemmel kísérte. A hívatlan vendég a sötétségbe burkolózott, elrejtőzve pár vastag cső oltalmában, ahova nem lehetett könnyen belátni. Tom Sully döbbenten, lélegzet visszafojtva hallgatta a történteket. Agya vadul zakatolt, nem akarta elhinni, amit az imént megtudott. Evlyn itt van, ráadásul bajban? És miféle kísérletet végeztek rajta? Muszáj lesz kiderítenie, amilyen gyorsan csak lehet. Grace-nek sikerült az egész incidenst megelőzően egy üzenetet továbbítania a fiúnak, amiben gyorsan, tömören felvázolta a helyzetet, de most nagyobb bajba keveredett, mint valaha is hitte volna. A minimum, hogy a segítségére siet.

Egy terv kezdett lassan körvonalazódni elméjében, már csak pár embert kellett volna összeszednie hozzá. Valamint Grace-t is ki kell szabadítaniuk, amint csak lehet. Hogy aztán hogyan tovább... azt még nem tudta, de minél gyorsabban szeretett volna egy használható tervet kiagyalni.

***

Négyen fogtak közre. Ketten mentek elől, ketten pedig mögöttem. Egyikük, aki rám talált, késének pengéjét most a hátamhoz közel tartva vezetett, miközben ujjai vasbilincsként fonódtak a felkaromra. Szerencsére nem a sérültre, annyira megkíméltek, de ez volt a maximum. A foglyuk voltam, erre az első perctől rájöttem.

Habár a környezet folyamatosan lenyűgözött, nem tudtam teljességgel élvezni. Ez a nap egyre különösebb irányt vett, és fogalmam sem volt hol, és hogyan fog véget érni. Semmi másra nem vágytam, mint, hogy ehessek pár falatot, és aludhassak valamennyit. A kezemet és fejemet hasogató fájdalom is erősödni kezdett. Elég keményen érhettem földet, plusz az üldözés megrázkódtatása lassanként leülepedett, amitől a sokk-hatás is elmúlt, ami eddig erőt adott azzal, hogy elnyomta a kimerültség érzését.

Elképzelésem sem volt, mi lehet Grace-szel. A szemem könnybe lábadt a gondolatra, hogy talán leállítják az egész avatar programot, amiért annyit dolgozott és küzdött. Ami értelmet és célt adott eddigi létezésének. És mindennek én vagyok az oka. Ha hallgatok a megérzéseimre és a józan eszemre, nem fogadom el az ajánlatot, hogy ide jöhessek. De már késő.

Keserű gondolataimat hangos, éles kiáltások szakították félbe. Megérkeztünk...

A fa hatalmas volt, nagyobb mint képzeltem és amit a képek alapján láttam. Mindenhonnan na'vik bukkantak elő. kíváncsi és többnyire ellenséges pillantásokkal méregetve, de valamennyien döbbenten tátották el szájkat, mikor találkozott a tekintetünk. Az ezüstös-ibolyaszín pillantásomat nem bírták elviselni. A legtöbben zavartan súgtak össze, én pedig biztosra vehettem, mire beérünk, a fele klán tudni fog rólam, és különös mivoltomról. 

Az egyik fegyveres harcos erősen megtaszított, nagyobb sebességre ösztökélve.

Beérve a hatalmas fa gyomrába, egy óriási csarnokban találtam magam. Láttam már róla képet, de a valóságban egészen más érzést keltett bennem. 

Itt még többen gyűltek körénk, de a bennszülöttek nem mertek megérinteni, amikor meglátták a szemeimet. Suttogásukból nehezen tudtam bármit is kivenni, habár a "gyermek" szó többször is elhangzott, ami kezdett felbosszantani szorult helyzetem ellenére. Nem vagyok gyerek! Lehet, hogy kisebb vagyok az átlag na'viknál, de semmiképpen nem gyerek!

Bosszús elmélkedésem nem tarthatott sokáig, ugyanis megérkeztünk a központi oszlophoz, a legvastagabb gyökérhez, ami az egész fa tartószerkezetének alapját képezte. Az aljánál már vártak ránk. A klánvezér magas, büszke tartású férfi, arca szigorú és ellentmondást nem tűrő. Mögötte állt nem messze két lány, egyikük nagyjából korombeli, a másik sokkal fiatalabb. Nyílt, érdeklődő tekintete kíváncsian mért fel, bár amikor tekintete a szememre tévedt, neki is elakadt egy pillanatra a lélegzete. Kezdett frusztrálni ez a fura reakció, attól tartottam, rosszabb a fejsebem, mint számítottam. Vajon mennyire torzítja el az arcomat? Valamit súgott a magasabb nőnek - talán a nővére lehetett, mert jobban megnézve, hasonlítottak -, aki viszont rezzenetlen arccal nézett velem farkasszemet.

Hirtelen minden elnémult, majd az árnyak közül egy karcsú alak bontakozott ki.

Szép na'vi volt, az egyik legszebb, akit eddig láttam. Ékszreiből, valamint külsejéből azonnal rájöttem, ő ennek a klánnak a tsahikja. A legfurább az egész helyzetemben az volt, hogy bár ismernem kellett volna a klánt, erről az infóim kiestek, mintha kitörlődtek volna, de mellette minden más megmaradt. Gyanúsnak éreztem, de nem tehettem jelenleg semmit sem ellene. Most sokkal égetőb problémákkal kellett szembenéznem, mint, hogy például pár pillanat alatt vége lehet az életemnek.

Nem voltam, ahogyan soha azelőtt sem, ura és parancsolója sorsomnak. Ha az lettem volna, most nem itt állnék, ebben a kilátástalan helyzetben. A tsahik előrelépett, de még az ő sokat látott és tapasztalt szeme is elkerekedett egy röpke pillanat erejéig. Egyelőre nem szólt semmit, csak némán körbe járt. Megtapintotta a hajamat, ami még most is halvány ezüstösen derengett.

Halkan mormolt valami kivehetetlent, én pedig lélegzet visszafolytva vártam a döntését. Hát igen, most ő az, akinek a kezében van az egész életem. Mikor körbejárt, hosszan és áthatóan a szemembe bámult. Szerettem volna félrepillanatani, de a tekintete fogva tartott, és képtelen voltam akár csak moccanni is.

- Mi a neved? - hangja ellentmondást nem tűrően, erőteljesen járta be a termet.

- Evlyn, nagy tsahik. - Igyekeztem a legjobb na'vi tudásomat előkaparni, de a lassan egyre lüktetőbbé váló fájdalom megnehezítette a dolgomat. 

- Nem vagy egy az ég népe közül, de közénk sem tartozol... - Nem kérdés, kijelentés volt. Nem tudtam, mit mindhatnék erre. Talán az igazságot kellene, de akkor bizonyára azonnal véget érne rövid, "új" életem. Mégsem tehettem mást.

- Valóban. Nem tartozom egyik félhez sem... én... - megráztam a fejem, hirtelen minden annyira zavarossá vált, és a fájdalom ezt a pillanatot választotta, hogy ledöntsön a lábamról. Bizonyára az enyhe agyrázkódás volt az oka és a vérveszteség. A sötétség olyan hirtelen szippantott magába, hogy felfogni sem volt időm. Minden egy óriási fájdalomvillanásba torkollott, aztán nem maradt semmi,már nem éreztem semmit.

Legalább azt tudtam, mit nem fognak tenni egyelőre. Megölni...

Sötét, cellaszerű alkóvban ébredtem, mélyen lenn a fa belsejében, jóval a föld alatt. Az első pillanatokban nem emlékeztem mi történt, a fejemben óriási káosz kavargott. Majd szép lassan minden visszaszivárgott, de ettől nem éreztem jobban magam, az idegességem nőttön-nőtt. Ahogy megmozdultam, a fejem tompa lüktetéssel óvatosságra intett. A karomat is furcsamód nehéznek éreztem, és mikor odanyúltam, érdes kötés anyagát tapintották ujjaim. Ezek szerint valaki vette a fáradtságot, és nem hagyott elvérezni. 

Ettől eltekintve tudtam, baromi nagy slamasztikában vagyok. Nagyon ügyesnek kell lennem, hogy ebből ép bőrrel kijussak. Aztán... Tényleg, mi lesz azután? Az erdőben fogok bolyongani? Mert, hogy egyik klán sem fogadna be, az szinte borítékolható. Kívülálló vagyok. Sehova sem tartozom igazán. Az nekik nem számít, én belül mit érzek. A lelkem ugyanis egyre erőteljesebben húzott, ki, a külvilágba. A Pandora maga volt számomra a megváltás. Legalábbis eddig ezt hittem, amíg ebbe a helyzetbe bele nem kerültem. Ebbe bele sem gondoltam. Talán nem ölnek meg, de vissza sem mehetek az emberek közé, akik mint kísérleti patkányt tartottak. Ott még rosszabb sorom lenne, mint itt a klán tagjai közt. Talán tényleg nem is lenne baj, ha...

A gondolataimat heves lábdobogás, és éles hangú szóváltás vágta félbe. Valamennyit értettem, de tompán szűrődött keresztül a nehéz szöveten, ami eltakarta a kijáratot, így csak használhatatlan szófoszlányok jutottak el hozzám. Megpróbáltam felállni, de nem volt hozzá elég erőm. Vajon hány napja vagyok már itt? Nagyon gyengének éreztem mindenem, tagjaim el voltak gémberedve. Inkább visszaültem és idegesen vártam a "látogatómat".

Az nem is váratott már sokáig magára, hirtelen fény árasztotta el a szűk kis helyiséget, én pedig hunyorogva igyekeztem kivenni a belépő alakot. Majdnem annyira magas volt mint én, kicsivel talán alacsonyabb. Mikor közelebb lépett, észrevettem, hogy lány. Szép arcát különleges hajfonatok keretezték, míg nagy, érdeklődő szemei félelem nélkül mustráltak. Valóban érdekes látvány lehettem szakadt, koszos ruháimban. Kezében fatányért tartott, ami felől remek illatok kúsztak felém. Gyomron persze válaszul azonnal jókorát kordult, mire szégyenemben lesütöttem a szememet. A lány elmosolyodott, de nem tette szóvá a kis incidenst. Helyette leguggolt elém, és barátságosan felém nyújtotta az ételt. 

Igyekeztem kultúrált módon enni, de az éhség kitörölte a maradék józanságomat is. Nagyon ízletes leves volt, bár fogalmam sincs mi lehetett benne. 

- Köszönöm - nyögtem ki, mikor végre lélegzethez jutottam és az éhségem is csillapodott valamivel.

- A Nagy Tsahik szerint különleges vagy. - Kijelentése meglepett. Még hogy én, különleges? Inkább egy rettenetes, illegális kísérlet végterméke. Bár erről most jobbnak láttam, ha hallgatok.

- Nem értem... - néztem rá kissé zavarodottan. Ő nem váaszolt, csak továbbra is mosolygott. Valahogy nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Ijesztő volt, mert tudtam, emlékeznem kellene, de mégsem ment.

- Hol vagyok? - kérdeztem végül. 

- Az Omaticaya klánnál. Most velem kell jönnöd, a Nagy Tsahik már vár rád. Utána válaszolhatok a kérdéseidre. - Hirtelen ismét félelem költözött a szívembe. Szóval most fog eldőlni a sorsom. Összeszedtem minden erőmet, és feltápászkodtam. Kísérőm ugrásra készen figyelt, hátha ismét rosszul lennék, vagy ha támogatásra szorulnék, de a büszkeségem nem engedte, hogy kimutassam a gyengeségemet. 

Így összeszorított foggal indultam meg utána ugyanabba a fogadócsarokba, ahol most valószínűleg minden el fog dőlni.