Zsebre dugott kézzel sétáltam. Nem volt célom, csak sodródtam a tömeggel. Majd hirtelen megakadt valamin a tekintetem. Egy eldugott kis bár volt, de egész otthonosnak tűnt. Ez kellett most nekem. Pár ital, ami felmelegít ebben a rohadt hidegben. Gyűlöltem ezt a helyet, az egész Földet, amivé fajult, pedig annyira szép hely lehetett volna, ha időben észbe kap a világ, vagy ha nem lett volna az Erőforrás Kiaknázási Hivatal. Az a mocskos, pénzhajhász cég! Egyedül az Avatar - program az, ami még ért is valamit.
Előrenyomakodtam , vállammal törve utat, egészen a mellékutcában árválkodó ajtóig. A bejárat felett színes neonreklám hírdette mindenkinek, hogy Timmy bárjába lépnek be az eltévelyedett személyek. Elmosolyodtam és belöktem az ajtót. Így már nem láthattam a két sötét köpenyes árnyat, akik jócskán lemaradva ugyan, de utánnam igyekeztek.
Benn cigifüst és alkoholszag, no meg dübörgő zene fogadott. Odaoldalaztam a bárhoz és gyorsan végigfutottam tekintetemmel az aznapi kínálatot.
- Hmm...mivel írtsam az agysejtjeimet? - olvastam töprengve az itallistát.
- Hello kislány, mit adhatok? - lépett elém a pultos, aki bizonyára egyben a tulajdonos is volt.
- Öhm... egy olyan kék színűt - böktem az egyik kétes színű italra, aminek nem bírtam kimondani a nevét.
- Jó választás - rötyögte kedélyesen a kopaszodó férfi. Halványan viszonoztam a mosolyát. Hamarosan elém rakta egy színes szívószállal együtt én pedig az árát, majd továbbindult, hogy másokat is kiszolgálhasson, miután a zsebébe süllyesztette a bankót. A hely kissé szűkös volt és félhomályos, de úgy láttam, hogy leghátul még akad egy magányos asztal. Gyorsan odanyomakodtam és lehuppantam a kényelmetlen székre. Miközben a szilvás ízű italt kortyolgattam, amiből nem spórolták ki az alkoholt, az embereket figyeltem. A legtöbben lecsúszott üzletemberek, egyszerű dolgozók, középosztálybeliek voltak, akiknek semmi más nem maradt már az életben csak az ital. Magam elé emeltem a kék színű löttyöt és megforgattam a kezeim közt. Ekkor két sötét árny jelent meg, én pedig azonnal leengedtem az üveget. Jobban szemügyre vettem a két tagbaszakadt fickót és éreztem, hogy jeges félelem szorítja össze a szívem. Valamiért azonnal sejtettem, hogy engem keresnek, bár erre nem volt nehéz rájönni, ahogy éber tekintetük végigsiklott a tömegen. Vagyis csak sejtettem, ugyanis kalapjukat mélyen arcukba húzták. Láttam, hogy mindkettejük tekintete megállapodik rajtam. Pár pillanatig farkasszemet néztünk és ez a pár gyötrelmes másodperc végtelennek tűnt. Biztos voltam benne, hogy azonnal hozzám rohannak és elhurcolnak valami borzalma helyre..de hatalmasat dobbant a szívem, amikor mégis a pulthoz indultak ahol szintén rendeltek maguknak egy-egy italt. Azonnal dühösen magam elé meredtem.
- Kezdek paranoiássá válni - morogtam a bajszom alatt, majd ittam egy jókora kortyot. Élveztem, ahogy az alkohol megcsípkedi a torkom, aztán a kellemes szilvaítz, ami utánna maradt.
Nem tudtam mennyi idő telt el, annyira elmerültem a gondolataimban, szinte a fekete ruhás férfiakat is elfelejtettem, no meg persze erre az alkohol is rásegített. Poharamat az asztalon hagyva felkászálódtam, majd magamra kanyarítottam a kabátomat. Leszegett fejjel osontam ki a bárból, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Amikor kiléptem az utcára meglepett, hogy már sötétedik, nem gondoltam volna, hogy ennyire elment az idő. Szorosabbra fogtam a kabátomat és már épp indultam volna a nyüzsgés felé, amikor hallottam az ajtónyikordulást. Hátra kaptam a fejem és azon nyomban jeges rémület fogott el. A két sötét fickó követett! Próbáltam hajtogatni, hogy ez csak véletlen, nem értem jönnek, de ahogy meghallottam a hátam mögött megszaporázott lépteket, elfogott a pánik és már meg sem próbáltam álltatni magam. Épp futásnak eredtem, amikor éles fájdalom hasított a karomba, aztán a fájdalom gyorsan terjedni kezdett, megbénítva. Éreztem, hogy megszédülök, és összecsuklanak alattam a lábaim. Kiáltani akartam, de hang már nem jött ki a torkomon. A fel és le fogalma megszűnt, én sem léteztem, csak lebegtem. A tudatom lassan elhomályosult és a sötétség magába szippantott...
A két férfi óvatosan felnyalábolta az ernyedt testet, majd a másik irányba indultak vele. Tudtak egy titkos alagutat, ami egészen az RDA titkos laboráig vezetett. Csak odáig kellett eljutniuk, aztán onnan már sima ügy. Hosszú, kihalt és mocskos sikátorokon haladtak végig, majd az egyikük mondott valamit a társának és elengedte a lány lábait. A falhoz sétált, és miután megbizonyosodott, hogy senki nem figyeli, egy véköny, szürke plasztikkártyát húzott elő a zsebéből, azt követően pedig egy bonyolult kódot ütött be. Halvány fénycsík jelent meg és egy szűk folyosó tárult fel előtte.
A magasabbik visszalépett a társához, és becipelták az ájult lányt. Az ajtó halk szisszenéssel csúszott vissza eredeti helyére, mintha soha nem is létezett volna...
A terhüktől való megszabadulás után Brikk előhúzott egy furcsa, hosszúkás kis készüléket, majd beütött egy számsort. Halk pittyegést követően felderengett egy szigorú arc a pici monitiron.
- Igen? - jött a bársonyos férfihag.
- Mr. Stone, megvan az alanya, sikeresen a laborba hoztuk. - A vonal túloldalán a férfi arca felragyogott.
- Nagyszerű! A jutalmukról gondoskodom... - Azzal bontotta a vonalat. Brikk vigyorogva a társához fordult.
- Jók vagyunk, öregem! - a társa elégedetten biccentett.
- De még mennyire. A ma esti első kört te állod. - Brikk mogorván pillantott társára.
- Cseszd meg, múltkor is nekem kelett fizetnem. - Kitts csak sunyin vonogatta a vállát.
- Ez van haver! - talán egymásnak is estek volna, ha egy fehér laborköpenyes nő szigorúan rájuk nem szól, hogy hagyják el a területet.
- Na jó, de ez volt az utolsó! - jegyezte meg Brikk.
- Hát persze, öregem! - röhögte a társa és egymással csipkelődve indultak el a kijárat felé.
...
A sötétség lassan szürkévé vált, hamarosan távoli zajok is eljutottak a tudatomig, de minden nagyon zavaros volt. Ugyan nem fájt semmim, valahogy még sem éreztem jól magam. Tudtam, hogy valaminek történnie kellett, de képtelen voltam emlékezni. Halk, zavaros hangok motyogtak valamit körülöttem. A szemem képtelen voltam kinyitni és az első értelmes gondolat, ami átvillant a tudatomon az volt, hogy bedrogoztak, azért érzem magam ilyen furán. Talán igaz is volt... részben, ugyanis mint később kiderült leszedáltak, de valami eszméletlen erős anyaggal, ami baromi sokáig kiütött.
- Kész... késsz... khsss... - Ez volt a második értelmes dolog amire ráeszméltem. Ez az egszerű szó, ami hamaroan a legkegyetlenebb poklot jelentette. Tudatom lassan úszott a felszínre, egyre több hangot fogadva be, míg végül képes voltam résnyire nyitni fájó szemeimet. A fehérség elsőre elvakított, én pedig azt hittem megint balesetem volt, de nem fájt semmim. Egyelőre. Nem, ez valami más. Orvosi műszerek erőszakos pittyegése és orvosok beszélgetésének élénk egyvelege csorgott, lassan teljesen éber elmémbe.
- A szérum elkészült, Mr. Pitter... - mondta egy éles női hang. Résnyire nyitott szemeimen keresztül láttam amint, nekem hátat fordítva valamin ügyködik.
- Remek, remek! Ó és úgy látom, a kedves páciens is magához tért, nagyszerű! - harsant egy érces férfihang, majd nem sokkal később valami a szemeimbe villant. - Kissé még az altató hatása alatt áll, de nem probléma, az átalakítást megkezdjük - jelentete ki határozottan. Hogy mit? Mi van? Átalakítás? Miről beszélnek ezek? Segítség, valaki! A francba, senki sem hall? Üvölteni akartam, de csak némán forgattam a szemeimet, képtelen voltam megszólalni, a nyelvem még mindig zsibbadt, de gyorsan múlt.
- Ne... - köhögtem elfúló hangon. Az előbbi orvos fölém hajolt és erősen megszorította a karom, annyira, hogy már fájt.
- Ne tanusítson ellenállást. Úgy sokkal fájdalmasabb lesz. Inkább örüljön, hogy ilyen korszakalkotó kísérletnek lehet a része. Ha minden jól megy, olyan dolog birtokosa lesz, amiről a legtöbb halandó, még csak álmodni sem merhet. - Azzal elengedett és többet nem szólt hozzám. Magamra maradtam a könnyeimmel. Miért, miért kellett azt a barom szerződést aláírnom? Hallgatnom kellett volna az ösztönömre! De már késő volt, a baj bekövetkezett. A rettegés jeges hullámai csapkodtak egész lényemben, megbénítva és képtelenné téve az értelmes gondolatokra.
- Akkor kezdhetjük - szólalt meg a doki és átvette a fecskendőt kollégájától, amiben valami furcsa, szürkés massza lötyögött. Utolsó kétségbeesésemben elkezdtem vagdalni magam, próbálva szabadulni a bénultság láncaitól, hogy menekülhessek, de legalább négy vasmarok szorult a karjaimra, erősen lefogva. - Engedjenek el! Ne! - könyörögtem, de hangom süket fülekre talált. Éreztem, ahogy a vastag tű a vénámba fúródik és a feszítő érzést, ahogy az anyagot is belémfecskendezik.
- Szívverés normális, légzés stabil. Eddig minden rendben. - Az egyetlen női doktor jelentette kollégáinak, akik ezek után élénken figyelták a lány minden rezdülését. Egy darabig nem történt semmi és lassan kezdett csalódott kifejezés költözni az arcokra, hogy mégsem csináltak jól valamit, én pedig reménykedtem hogy elszúrták, de örömöm kérészéltűnek bizonyult. A fájdalom először a karomban jelentkezett, majd minden szívdobbanásommal egyre jobban szétterjedt. Rövid időn bellül olyan elviselhetetlenre fokozódott, hogy visszasírtam a balesetemet. Felsikoltottam és érztem, ahogy vad remegés rázza az egész testem.
- Elég! Ááááá - üvöltöttem, de a fájdalom csak fokozódott. Azt hittem, mentem szétrobban a fejem. A percek órákká voltak, én legalábbis így éreztem, a fájdalom elvette a józan eszem és nem tudva magamról vadul csapkodtam magam körül, leverve minden utamba kerülő fiolát és üvegcsét. De ezzel csak azt értem el, hogy az ágyhoz szíjaztak, nehogy valamiben vagy éppen magamban kárt tegyek. Biztos voltam benne, hogy ebből nem jövök ki józan és legfőképp ép ésszel. Aztán a fájdalom megváltozott. Nem tudom mennyi idő múlva, de átalakult. No nem enyhült, csak másfajta lett. Roszabb, már ha ez még lehetséges. Először az ujjaimban éreztem, akárha tüzes vassal égették volna és közben teljes erőből húzták volna egy középkori nyújtópadon. Egy darabig még ordítottam de aztán már arra sem aradt erőm. A koponyámat mintha szét akarták volna repeszteni. A testemmel is hasonló volt a helyzet.
- A szívverés egyre gyorsul... - hallottam a fájdalom ködén néha átszűrődő hangokat. - Megkezdődött az átalakulás, de... lehet nem éli túl. - Ismét az az idegesítő női hang, rá akrtam üvölteni, hogy fogja be, mert iszonyúan fáj a fejem. - Meglesz az... stramm az alanyunk.
- Ajánlom is! A főnök rajtunk végezné el a következő kísérleteket, ha ez nem válna be - jegyezte meg sötéten a nő. Néha heves görcsrohamok rázták meg egész testemet, ilyenkor az orvosok ugrásra készen várakoztak, oly mohó tekintettel lesve a monitorok kijelzőti, mintha a puszta tekintetükkel szuggerálni tudták volna azokat. Nem voltam jól, nagyon nem. Mintha folyamatosan gyomor szájon vágtak volna, és ha ez nem lett volna elég, minden egyes porcikám nyúlt és változott, rettenesen fájdalommal. A hangok tompává és távolivá váltak, minden kezdett zavarossá válni én pedig éreztem, hogy egyre mélyebbre zuhanok az magatehetetlenség ingoványába.
Ezek uán végképp elvesztettem az eszméletemet és már semmire sem emlékeztem...
