A Döntés

A döntés szinte azonnal megszületett a fejemben, nem bírtam maradni. Mintha csak az Ég küldte volna őket, hogy elmenekülhessek. Tudtam, bármit is ajánlanak, el fogom fogadni és elutazom  Pandorára. Hisz amugy is ez lett volna az álmom, de én először mégis lemondtam róla. Hogy én mekkora barom voltam! Talán ha Tommyval együtt csináljuk, a három éves képzést, akkor nem jövök haza anyáékkal azon a napon és nincs balesetünk.

De mi van, ha sose kerülhették volna el? Ha nem jönnek értem, de mondjuk elmennek aznap bevásárolni és ott ütköznek valamivel? A sorsot semmi sem akadályozhatja meg, vagy mégis? Csupa olyan kérdés, amire talán soha nem lelünk választ, pedig mindennél jobban vágynánk rá. Hát, ilyen az élet.

Behajigáltam a legfontosabb holmijaimat, számítottam rá, hogy esetleg már nem is jövök ide vissza, bár a lakással amugy is kellene kezdenem valamit. Mondjuk majd eladni, de mindez most várhat. Csak a jövőmet kellene már sínre tennem. Nagyiéknak hagytam csak üzenetet, de a teljes igazságot nem árultam  el nekik. Annyit bőven elég tuniuk, hogy munkainterjúra megyek, L. A. - be, az RDA - hoz, és még nem tudom pontosan mikor jövök vissza. Tom volt a másik, akit értesítettem a dologról és bár örült, én mégis kiéreztem  hangjából az aggodalmat. Biztos fél, hogy valami meggondolatlanságot művelek. 

Autóval mentem, egy éjszakát az egyik útszéli Motelben töltöttem, rémálmoktól gyötörve. Folyton anyát és Kittyt láttam magam előtt, ahogy mosolyognak, majd jött a semmi, ami mindannyiukat magába szippantotta és egyedül csak én maradtam. Kétségbeesetten kutattam utánuk, holott tudtam, elmentek, nincsenek többé. 

Hideg verejtékben úszva riadtam fel, minden egyes alkalommal, ha velük álmodtam. Arcom a párnámba fúrtam, hangtalanul zokogva. Végül álomba sírtam magam. Másnap reggel borzalmas állapotban ébredtem. A hajam egy szénakazal volt, szemeim kialvatlanok és karikásak. Remek, pont az interjú előtt, hát ilyen az én szerencsém.

Betámolyogtam a fürdőbe, és némi jeges víz segítségével helyrepofoztam kinézetem egy részét. Hajam hátul szoros lófarokba kötöttem, hogy ne zavarjon, ruhának pedig egy elegánsabb fekete blúzt és sötétkék farmert választottam. Ugyan nem voltam teljesen megelégedve azzal amit a tükörben láttam, mégis  kiléptem a hidegbe. Hiába, manapság már Los Angeles sem volt ugyanaz, mint 100 évvel ezelőtt. A bolygó időjárása teljesen megkergült, felborult, így még az amugy mindig kellemesen meleg Kaliforniában is kimondottan hidegek lettek a téli hónapok.

Autóm végigrobogott a városba vezető forgalmas sugárúton, de a gyomrom folyamatosan görcsben volt. Ha ilyen helyen kelett vezetnem, mindig nagyon féltem, hisz a balesetet juttatta eszembe. Kimondottan megkönnyebbültem, amikor végre elértem a keresett épületet. Hatalmasan, félelmetesen emelkedett a betonrengetegben. Az elhaladó emberek legtöbbje légszűrő maszkot hordott, ugyanis a levegő itt nagyon szennyezett volt. Az én torkomat is eléggé kaparta a csípős füst ami kinn kavargott.

Utat vágtam magamnak a tömegben és beléptem a fotocellás ajtón. Jókora előcsarnkba kerültem, ahol nyakkendős és öltönyös üzletemberek siettek a dolgukra. A legtöbbjük aktatologató, vagy ügynök, vagy éppenséggel behajtóemberek. Elfintorodtam, de a középen álló eligazító pulthoz sétáltam. Egy fiatal, vörös hajú nő ült a pult mögött, valamit elmélyülten pötyögött a computerébe. Mikor odaértem, széles kirakatmosollyal köszöntött. 

- Jó napot! Üdvözlöm az Erőforrás Kiaknázási Hivatalnál. Miben lehetek a segítségére?

- Jó napot. Tegnap előtt kaptam egy üzenetet egy bizonyos Mr. Tyler Stone -tól. - A nő szeme felcsillant, mosolya még szélesebb lett, már ha ez egyáltalán lehetséges. 

- Ó, igen. Akkor őn bizonyára Miss Evlyn Johnson. - Bólintottam. - Mr. Tyler már várja magát, 55. - dik emelet. A csarnok végén megtalálja a lifteket - intett a nevezett irányba. Arra néztem, és valóban ott volt a két jókora liftajtó.

- Köszönöm - biccentettem és el is indultam, hátra sem nézve. Éreztem, életem egyik legfontosabb megbeszélése felé tartok. Olyan volt, mintha elektromosság szikrázott volna a levegőben. Valami történni fog. A feszültségem szinte tapintható volt, ahogy beszálltam az egyik monstrumba. Benyomtam az 55 - ös gombot, az ajtó pedig hangtalanul magába zárt engem. Egy pillanatra klausztrofóbiás érzés fogott  el, de igyekeztem mélyeket lélegezni és valahova máshova képzelni magam.

Pár perccel később a felvonó egy apró zökkenéssel megállt, majd egy édeskés női hang közölte az emeletszámot. Kiléptem és körbepillantottam. Egyetlen ajtó volt a folyosó végén, rajta aranyozott névtáblával. Mr. Tyler Stone irodája. 

- Még, hogy iroda... - morogtam az orrom alatt. Kezem tétován kopogott, azt hittem nem is hallották meg de aztán váratlanul feltárult az ajtó én pedig beléphettem a hatalmas helyiségbe. Döbbenten néztem körbe. Teljesen másra számítottam. Az hely inkább volt lakás, mint iroda. Minden négyzetcentimétert drága berendezési tárgyak foglaltak el, sőt a hatalmas üvegablakkal szemközti fal tele volt különös, túl nagy nyilakkal, és valamiféle ékszerekkel, amik tollakból és állatbőrökből készültek. Megbabonázva léptem közelebb és már épp megérintettem volna az egyik ilyen "toll- nyakláncot", amikor egy kellemes férfihang csendült a hátam mögül.

- Lenyűgöző gyűjtemény nemde? - Összerezzentem, majd gyorsan elléptem a faltól. 

- Valóban. Honnan szerezte őket? - kérdeztem kíváncsian, az udvariasságról egészen megfeledkezve. A férfi elnézően mosolygott. 

- Onnan, ahova reményeim szerint maga is hamarosan el fog jutni. - A mosolyában volt valami...ijesztő. Valami veszélyes. Inkább nem faggattam tovább. Mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta.

- Nos, Miss Johnson. Örülök, hogy eljött. Először is szeretném kifejezni a részvétemet, ami a családjával történt.  Kér esetleg valamit inni?- kérdezte, miközben intett, foglaljak helyet a jókora bőrkanapén. Engedelmeskedtem, és udvariasan elhárítottam az ajánlatot. Leereszkedtem az ülőalkalmatosságra és kíváncsian vártam a folytatást.

A férfi minden további kertelés nélkül a tárgyra tért. Bizonyára nagyon is az érdekében állt, hogy a lányt meggyőzze.

- Tehát, mint említettem az üzenetemben, lehetőséget kínálunk Önnek, hogy a Pandorára utazzon. - Összehúztam a szemem. Vajon mi a csapda ebben? - Olvastuk a munkáját a Kihalt Fajok a Földön témában és a vezetőség úgy döntött, érdemes lenne elküldeni magát és  még néhány brilliáns elmét, hogy még többet megtudhassunk a Pandora flórájáról és faunájáról. Tudunk róla, hogy annak idején el szerette volna kezdeni a felkészülést a három éves programban de... történt az a tragikus baleset... - megköszörülte a torkát. - Tehát, ha úgy gondolja, hogy készen áll, már ki is állítjuk a papírjait és elkezdheti a felkészítő tréningeket.

- Értem, de valamit még nem tisztáztunk- emeltem fel a kezem. - Említett egy új projektet is a levelében. Lenne szíves bővvebben elmagyarázni, mit is értett ezalatt? - Felvontam a szemöldököm és kíváncsian, várakozón néztem a férfit.

- Hát persze... - Láthatólag némileg zavarba jött, bár profin leplezte. - Mint tudja, a legtöbb DNS keverés nem hozott eddig tökéletes eredményt, és az őslakók nem engedték magukhoz közel a tudósainkat, akik szerették volna közelebbről is megismerni a kultúrájukat, de most végre sikerült kifejleszteni egy olyan kombinációt, ami több Na' vi DNS-t tartalmaz mint emberit. És voila! Létrejött a tökéletes Avatar. - A mosolya annyira kiszélesedett, miközben lendületesen kitárta karjait, hogy attól féltem, menten kettéreped a képe. Agyam egy távoli zuga furcsán bizsergett, mintha figyelmeztetett volna: Vigyázz, csapda! Valóban volt valami... különös, vészjósló abban, ahogy a férfi igyekezte a zavarát leplezni. A szemében pedig ott csillogott a jellegzetes mohóság. Mr. Stone ekkor hirtelen felpattant, majd az íróasztalához sétált. Az asztali computerébe beütött valamit, amit végül áthúzott egy kis kéziadattárolóra, amivel aztán visszasietett hozzám. A mozgásán látni lehetett, hogy igyekszik visszafogni magát, nehogy rohanjon. Végül átnyújtotta nekem az adattárolót.

- Nos, miss Johnson, ez itt a szerződése, már persze feltéve, ha hajlandó elfogadni. - Ismét kirakatmosolyt villantott, majd leült velem szemben, lábát szorosan keresztbe rakta egymáson, kezeit szintén összekulcsolta, hogy elrejtse a remegésüket. Valamit nagyon akarhat. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem elnyomni az egyre inkább feltörő kellemetlen érzéseimet. Alaposan végigovastam az egész szerződést, még a legapróbb betűs részt is. A szerződés nem tartalmazott semmi különösebbet, megfogalmazták, hogy részt kell vennem a teljes felkészítőprogramban,  néhány különórán, plusz labor és terepmunkán. Kezem hosszan időzött az elektromos tollal, a nevemre áhítozó üres rubrika felett. Vetekedett bennem az ösztöneim által súgott veszély érzete, és az, hogy nem akarok semmi mást csak elmenni innen és felejteni. Döntöttem... úgy éreztem hosszú órák telnek el, miközben a nevemet odafirkantottam alulra. Tudtam, ezzel alapjaiban változik majd meg az életem, a kérdés már csak az negatív, vagy pozitív irányban. De hát honnan is tudhattam mi fog rám várni, amíg végre elérhetem a megnyugvást? És ha tudtam volna, akkor vajon nem fogadtam volna el? Megráztam a fejem.

- Valami gond van Miss Johnson? Kér egy pohár vizet? - hajolt közelebb, aggodalmas hangot megütve Mr. Stone. - Nem... köszönöm, jól vagyok. Nos... van még valami, amit tudnom kell? - fúrtam tekintetemet a férfiéba és hosszan farkasszemet néztünk egymással. A tekintete egy röpke, másodpercnyi időre megvillant, majd mosolyogva felállt.

- A felkészítésére itt L. A. ben kerül sor, a jövő héten kezd a központi egyetemen. Pandora - szakot keressen, de könnyen meg fogja találni, a tanárok nagyon készségesek - mondta negédesen somolyogva, nekem pedig kezdett az a benyomásom támadni, hogy a kitörő nevetését igyekszik visszafojtani.

- Értem... - biccentettem, azzal én is felkászálódtam a kanapéról. 

- Nos, örültem a találkozásnak - nyújtotta felém ápolt, és drága kenőcsökkel kezelt tökéletes kezét. 

- Viszont. - Gyorsan kezet rátam vele és már száguldottam is a liftek irányába. Még egy utolsó pillantást azért vetettem a na' vi emléktárgyakra és nagyot fújtam. Úgy éreztem megfulladok ebben a betonszörnyetegben. Az 55 emelet hamar elmaradt én pedig szinte kirontottam a hatalmas előcsarnokba, meg sem hallva az izgága titkárnő lelkes köszönését.  Bár a kinti bűzös levegőn sem volt sokkal jobb, és az embertömegnek sem örültem, mégis valamiféle megkönyebbülést éreztem...

...

Mr. Stone lehuppant az iróasztala mögé és hosszan nézett az ajtó irányába, ahol nemrég távozott Evlyn Johnson. Aztán kajánul elvigyorodott. A kiscsaj még csak nem is tudja, mire vállalkozott, de nekik pont jól jött egy ilyen lelkileg sérült, a világ elől menekülni vágyó szerencsétlen, aki ráadásul meglehetősen tehetséges a biológia területén. Tökéletes választás. A férfi legszívesebben körbetáncolta volna az irodáját, alig merte elhinni a szerencséjüket. Végre, annyi kísérletezés után sikerült kifejleszteniük a tökéletes Avatart. Nem is lehetett volna jobb és szebb. A lány pont megfelelő alany lesz. Remélhetőleg túl is él mindent, és akkor sínen lesznek. Szinte már érezte a markát nyomó krediteket és arcán a vigyor még szélesebb lett.

Előrenyúlt és megnyomott néhány gombot az íróasztalán. - Kitts! Brikk! Hallanak engem? - Statikus zörej, majd egy mély, reszelős férfihang. 

- Igen Mr. Stone, mit óhajt? - Pár másodperces hallgatás után Tyler a tárgyra tért. 

- Eljött az idő, fiúk. Tudjátok mi a dolgotok. Lehetőleg feltűnés és személyi sérülés nélkül járjatok el. Az alanyról tudtommal minden infót megkaptatok, így van? - Most a másik férfi szólalt meg, az ő hangja valamivel mélyebb volt a társáénál. 

- Természetesen uram! Már indulunk is. Azonnal értesítjük önt és a labort, amint megvan amit kért. - Mr. Stone elégedetten bólintott. Ezt akarta hallani és a lehető legjobb munkát várta el a két ügynöktől. 

- Helyes... - Azzal bontotta a vonalat és összefűzte hosszú ujjait. Tekintete a nyilakon nyugodott és hosszan elgondolkozott.