Új élet kezdete 2/2.

Selfridge hosszan bámult a távozottak után, majd kissé idegesen fordult társa felé. 

- Dr. Augustine ellene lesz, ha ezt megtudja. Nagyon jól ismeri, milyen mérges szokott lenni kisebb dolgok miatt is, amik nem egyeznek a nézeteivel. - Quaritch csak megvonta a vállát, szemében pedig gyilkos láng lobbant. 

- Itt nem Augustine diktál, hanem én. Ha akarom, semmi perc alatt le lehet fújni a nevetséges kis játékát. Új idők járnak... - Selfridge nagyokat bólogatva vakargatta állát, elmélyülve gondolataiban. 

- Ha tényleg sikerül elnyernie a vadak bizalmát, könnyebb lesz őket kiiktatni. El kell altatnunk a gyanakvásukat, de nem lesz könnyű. Ami az iskolánál történt, túl mélyen beleégette magát a tudatukba.Úgy kellene kihozni az egészet, hogy végül megbízzanak benne, mintha mi miattunk kellett volna elmenekülnie...- töprengett csapongó ötletekbe belekapva, de konkrét terv nem igazán alakult ki a fejében. Quartich viszont ennél radikálisabb lépésekre vágyott. Elege volt már a huzavonából, és a diplomáciai megoldásokból. Lépniük kellett, a Földnek szüksége volt az unobtániumra, lehetőleg minél előbb. 

- Ha már elnyerte a bizalmukat, akkor kell elültetni a gyanakvás magvát bennük, hogy a széthúzás elszaporodjon mint valami mérges gaz. El kell érnünk, hogy egymás ellen forduljanak. Egy háború lenne a legjobb megoldás. Mi csöndben, a háttérben kivárunk, ők pedig kiírtják egymást, ha pedig még sem, nos... arra is lesz megoldás. - Selfridge erre felkapta a fejét. Valóban, erre volt szükségük. El kellett ismernie, Quaritch nem véletlenül számított tapasztalt rókának a katonák közt.

- Most már csak meg kellene valósítani - bólogatott nagy komolyan. Végül, egy kelletlen sóhajjal ellökte magát a terepasztaltól, aminek eddig támaszkodott. - Megyek, beszéleg Grace-szel. Nem lesz könnyű falat. Minél előbb belevágunk a terv megvalósításába, annál jobb. De addig is néhány csatát meg kell vívni. - És valóban, igaza volt. Mind a ketten tudták, hogy Grace iszonyúan fel lesz bőszülve. 

...

Hosszú, kivilágított folyosókon vezettek végig, senki nem szólt hozzám, nekem pedig minduntalan le kellett kicsit hajolnom, ugyanis nem az én méreteimre tervezték az átjárókat. Már kezdtem azt hinni, hogy becsavarodok és csak körbe-körbe megyünk, amikor végre kiértünk egy szélesebb fémfalakkal keretezett folyosószakaszra. Eddig föld alatti járatokon sétáltunk, de ez már talán a földszinten volt. Ablakot nem láttam sehol és további elágazások sem tűntek fel. Előttünk távolabb három ajtó nyílt. Megindultunk a legtávolabbi felé, és elhaladva a két másik mellet, észrevettem hogy az egyik egy jókora labor, de a másik ajtaja zárva volt, így az egyenlőre rejtély maradt számomra, bár egy keserű kis hangocska azt súgta a tudatom hátterében, hogy hamarosan azt is megismerem, és nem fog tetszeni. Végre elértük az utolsó helyiséget. Azonnal feltűnt, hogy ennek az ajtaja jóval magasabb, és a kialakítása is eltér az előbbiektől. Talán pont nekem tervezték. Futott át az agyamon és sejtéseim hamar beigazolódtak, ugyanis valóban jól gondoltam.

 - Nos miss Johnson...ezentúl ez lesz a lakhelye -  lépett elém az egyik doki, szigorú tekintete szinte arcul csapott. - Ne próbálkozzon szökéssel, mert nem fog sikerülni. Megvannak az eszközeink, hogy viszatartsuk és nem hinném, hogy szeretné megtapasztalni, akár egyiket is. - Szája gonosz félmosolyra húzódott. - Folyamatos megfigyelés alatt lesz, ami azt jelenti, rendszeres vizsgálatok várnak magára. A többi tudós és kutató egyenlőre nem tud a létezéséről, de hamarosan munkába állhat. A dolga nem lesz egyéb egyenlőre, mint kimenni a felderítőcsapatokkal mintákat szerezni, azokat elemezni... aztán majd meglátjuk. - Valamit már megint elhallgatnak előllem. Ez az ügy kezd egyre inkább bűzleni. Biccentettem, hogy mindent megértettem, mire végre beléphettem a szobámba. Ami a lakásomnak is ígérkezett az elkövetkező... nem tudom hány évre. 

Amíg kellek nekik. A keserű megállapítás úgy vágott keresztül rajtam, mintha áramütés ért volna. A halk szisszenés a hátam mögül biztosított róla, hogy bezárult az ajtó. Fogoly lettem. Ismét. Most már a saját testem és életem foglya is, Körbepillantottam az egészen otthonos kis helyiségben. A nappali közepén állt egy kényelmesnek tűnő kanapé, előtte holotévé, a szoba túlvégéből pedig két ajtó nyílt. Az egyik a fürdő, a másik pedig a szűk hálószoba. A nappali közepén ott hevert a jókora zsákom, amiben a személyes holmijaimat hoztam magammal. Odasétáltam és leguggoltam mellé. Mikor mindent sikerült kipakolnom belőle, csalódottan ültem le a földre. A magány kérlelhetetlen kegyetlensége kezdett a hatalmába keríteni és maga alá gyűrni. Ebben a pillanatban nem volt nehéz visszaképzelnem magam az űrhajóra, a hosszú három évre, ami tömény tanulással telt.

Olyan magányos soha azelőtt nem voltam. Még akkor sem, amikor tudtam, anya és a hugom örökre magamra hagyott. Fájdalom szorította össze a mellkasom én pedig előrebukva némán elkezdtem sírni. 

Nem tudom menyi ideig zokogtam, de végül kimerülten feküdtem a földön és a plafont bámultam. Talán el is aludhattam, mindenesetre nagyon különös álmom volt.

 Olyan, mint az eddigiek, mégis, ezúttal valahogy valahogy más volt. Most magányosan álltam a fehérségben, színek örvénylettek körülöttem és egy kellemes, ám szigorú női hang mondott nekem valamit, de képtelen voltam felfogni. Valamire figyelmeztetni akart, azt tudtam, de azt nem, hogy mire. Kétségbeesetten próbáltam megérteni, de ahogy az álom puha szövetébe kapaszkodtam, azt szorítva egyre erősebben, úgy kezdett minden halványulni, majd beborított a sötétség.

Zihálva ültem fel, a szívem kalapálását a fülemben hallottam. Nehezen föltápászkodtam de kicsit megszédültem. Arcomat dörzsölve zsörtölődtem, és egy meglepett kiáltás hagyta el a számat, amikor megfordulva észrevettem a hatalmas ablakot, amin ki lehetett látni a Pandora végtelen dzsungelére. Megbabonázva léptem oda, arcomat a hűvös üveglapnak nyomva. Szívszaggató vágyakozás fogott el, hogy én is ott kinn lehessek, futhassak mezítláb.Szabadon, gondoktól mentesen. Egy különös, gyönyörű dal csendült fel a tudatom hátterében, szinte öntudatlanul, nagyrészt föl sem fogtam, mégis lenyugtatott, és egy jobb, szebb jövőt ígért nekem, ha hajlandó vagyok kiállni a próbát. Arra eszméltem fel, hogy elbóbiskoltam úgy, ahogy voltam, arcom az üveghez nyomva. Zavartan hátráltam el az üvegtől. Nem igazán értettem mi történik velem.

Nehezen, de végül sikerült elszakítanom tekintetemet a látványtól és besétáltam a hálószobába. Szegényes de azért otthonos berendezés fogadott, egy keskeny, ám kényelmesnek tűnő ágy, az én méreteimhez igazítva, valamint mellette egy tükrös ruhásszekrény. Eléálltam, és hosszan bámultam farkasszemet a tükörképemmel. A magas, kék alak akivé lettem ugyan hasonlított régi önmagamra, mégis valahogy idegennek tűnt számomra. Mintha egy új, második bőrt húztam volna magamra. Na`vi viszonylatban kimondottan alacsonynak számítottam, habár jelentősen nőtt a magasságom. Az ibolyaszín szemek szomorúan pillantottak vissza a tulajdonosukra. Végtelen mélységet fedeztem fel bennük, olyan ürességet, ami egy sokat megélt, megtört emberében tükröződik. 

- Miért vállaltam el ezt a munkát? Azt hittem jobb lesz, de ismét be vagyok zárva. Jobban, mint eddig valaha... - Kezem ökölbe szorult és legszívesebben mindent összezúztam volna magam körül. Egyetlen halvány reménysugárt a remélt munka jelentette, de előtte még meg kell majd küzdenem a nehézségekkel. Hogy fognak rám tekinteni? Gyűlölni fognak? Milyen lesz ezentúl az életem? Mi lesz velem? 

...

A magas, szikár, vörös hajú nő, aki úgy az ötvenes évei közepén járhatott, most villámló tekintettel meredt felettesére.

 -  Hogy mi? - hangja szinte lyukat égetett az asztal fémlapjába, ahogy megtudta a döbbenetes hírt. - Mégis mit képzelnek magukban? Azt hiszik, hogy bármit megtehetnek? - Selfridge fogai élesen megcsikordultak, ahogy próbálta magában tartani indulatait. 

- Megtehetnek. Meg van hozzá a hatalmuk - nézett sötéten a nő szemébe, miközben ujja idegesen pörgette az antigravitációs lapra helyezett unobtániumdarabkát. - És maga meg, doki, örülhet, hogy még nem lett leállítva a programja! - Erre Grace felvetette a fejét, és jeges pillantással végigmérte az előtte terpeszkedő férfit. 

- Tönkretették egy ember életét, ehhez nem lett volna joguk. Legalább tudott róla a lány, mit fognak művelni vele? - Selfridge felállt és közelebb hajolt. 

- Az nem magára tartozik. Ne érdekelje. A lényeg, hogy miután a maga Avatarjai nem képesek eredményeket elérni a bennszülöttekkel, radikálisabb lépésre kellett magunkat elszánni.

- Radikálisabb? Ez maga az agyrém! Hát nem fogja fel mit tettek? - Dr. Augustine szinte már kiabált, hangja remegett az elfojtott dühtől. 

 - Nagyon is tisztában vagyok a tetteinkkel, és nem értem miért nem képes más szemmel nézni a dolgokat. Végre közelebb kerülhetünk a sikerhez! Talán magának is sikerül ismét elnyernie a vadak bizalmát. - Negédes mosolya undorítóan terült szét arcán. Grace legszívesebben letörölte volna onnan a vigyort, de visszafogta magát és nem húzott be egy jókorát a férfinak. Minden az ő és vérebei hibája volt. Ha ők nem lettek volna, akkor talán még mindig állna az iskola. De túl sok volt a mi lett volna HA. Most a jelenre kellett öszpontosítania, és a lánynak segítenie. 

- Látni akarom. - Kijelentése egy darabig a levegőben függött. 

- Rendben. De ha a szöktetésével próbálkozik, figyelmeztetem! Azonnal elbúcsúzhat az imádott dzsungelétől és mindentől ami eddig az életét jelentette itt. - A nő arcizmai megfeszültek, de nem szólalt meg. Kinn két katona fogta közre, akik elvezették a leválasztott szárnyba, amit csakis annak a kutatási programnak szenteltek. 

Az ott dolgozó orvosokat és kutatókat már értesíthették az érkezéséről, mert egyikük elé sietett.

- Dr. Augustine - biccentett a férfi, miközben kezet fogott a nővel. Ő is most érkezett, a legújabakkal. Középkorú arcán gondterhelt barázdák árnyéka húzódott. - A nevem Peter Carpenter és én vagyok az új program egyik felelőse - kezdett bele a magyarázatba, de látva az idősebb nő villámló tekintetét inkább elhallgatott. - Az alanyunk a 286-os szobában lakik, a folyosó végén - intett az említett irányba. 

- Ne szólítsa így... ő is érző lény és van neve! - csattant fel Grace, majd megindult az említett irányba. 

- Természetesen asszonyom - morogta a bajsza alatt Peter.