Baleset és visszaemlékezés

Azt a napot sosem felejtem el, annyira beleégette magát a tudatomba, hogy már soha, semmi nem lenne lépes kitörölni. Talán tényleg létezik a végzet, néha elgondolkozom, vajon tényleg hihetjük - e  azt, mi irányítjuk az életünket? Mondhatjuk, hogy a kezünkben tartjuk az irányítást és egyedüli urai lehetünk tetteinknek? Vagy csak egy nagy gépezet pici porszemei vagyunk, akiket egyszerűen felhasznál valami nagyobb hatalom, ami megfoghatatlan és emberi ésszel felérhetetlen.

De én nem vagyok filozófus, így  nem tudhatom. 

Csak annyit tudok, ami megtörtént. Így, visszatekintve, ennyi év távlatából, talán lassanként minden világossá válik, de úgy érzem, most már nem érdemes ezzel foglalkozni. Ami megtörtént, azon úgysem tudnék változtatni... bár van ami még mindig nagyon fáj és nem értem miért volt rá szükség.

Minden egy havas, fogcsikorgatóan hideg téi napon történt, kezdődött el, ha úgy jobban tetszik. Az egyetemről tartottunk haza a karácsonyi ünnepekre. Húgom, aki akkor ősszel töltötte be a 12-őt, az autó hátsó ülésén fecsegett valamairől. Nem tudom mi lehetett az, erre soha többé nem voltam képes visszaemlékezni. Csak azt tudom, dühös voltam rá kicsit, mert én épp anyának próbáltam elmesélni, a legújabb projektünket, amin négy évfolyamtársammal dolgoztunk, de Kitty folyton beleszólogatott. 

- Hagynád végre, hogy végigmondjam? Miért nem tudsz két percig csöndben maradni? - fordultam hátra morogva, mire a kislány kidugta rám a nyelvét és csípősen visszavágott. 

- És te miért nem tudsz már valami izgibbről beszélni? Ez tök unalmas... - Inkább lenyeltem ami a nyelvemre kívánkozott és visszazöttyentem az ülésembe. 

- Tom azt ígérte, átjön szilveszterkor! - jegyeztem meg és a szívem hevesebben kezdett verni, amikor kimondtam a fiú nevét. 

- Jaaj ne, már megint kezdii ! - nyafogta Kitty. 

-Lányok elég legyen - mondta anya békítőleg, én pedig puffogva fontam karjaim össze mellkasom előtt és kibámultam a hóesésbe. Na persze senki ne szép fehér havazást képzeljen el, olyan már réges-rég nem volt a Földön. Ez inkább ronda, acélszürke színben "pompázott" a rengeteg szennyező anyag miatt. 

A közvetkező dolgok homályosak, csak egy iszonyatos női halálsikolyra emlékszem, ami gyakran kísért még most is rémálmaimban, és az az rettenetes csattanás... aztán csönd, sötétség, és borzalmas fájdalom.

Lebegtem... a sötétség körbefont, magába szívott vigyázott rám. Semmi sem bánthatott. Nem tudhattam mennyi idő telt el, az idő megszűnt létezni, nem volt rá szükségem. Egészen békés érzés volt. Vajon meghaltam, és ilyen a halál utáni lét? Ez lenne a menny? Semmi fény, cicoma, angyalok? Csak a komor sötétség? Vígasztalan, de én mégsem féltem. Nem volt mitől... vagy mégis? Talán ez még nem a vég, de akkor miért nem tudok ébredni? Miért nem találom a fényt, a kiutat? Miért nem vezet senki? Anya? Kitty? Merre vagytok? Szükségem lene rátok, azt hiszem eltévedtem. 

A sötétség egyszerre ijesztővé vált, ahogy tudatom lassan visszatért..távoli mormogás..valami hűvös érzés. Megpróbáltam megmozdulni, de képtelen voltam rá. Egyre jobban pánikba estem. Talán lebénultam és sosem fogok tudni járni többé? Nem, az velem nem történhet. És különben is..mi történt? Miért történik mindez? Mit tettem? Nem akartam megbántani a hugom..ugye nem amiatt érdemeltem ki ezt a pokoli kínt, ami az egész testembe hasít? Halk pittyegés, egyre idegesítőbb..susogó hangok.

Küzdöttem, hogy ki tudjam nyitni a szemeim..mintha nagyon mély vízből kellene felküzdenem magam, de egyre fogytán lenne az erőm.

A fény először teljesen elvakított, alig bírtam kinyitni elnehezült szemeimet.

- Felébredt! - kiáltotta valaki, kellemes férfihang, ismerősnek tűnt valahonnan, majd lábdobogás. Hűvös ujjak fonódtak a csuklómra, aztán valami belevillant a szemembe. 

- Valóban, pedig nem mertük remélni, már majdnem lemondtunk róla. - Folytott hangon beszélt az illető, de én mégis meglepőden jól hallottam. 

Miért mi történt? Próbálták formálni ajkaim, de csak halk nyöszörgésre futotta. Ismét kinyitottam a szemem, de ezúttal már láttam is. Eleinte ugyan csak homályos foltokat, feketét, fehéret, kéket. Aztán egy barnás árnyék vetült fölém és lassanként kitisztult a látásom.

- Istenem Evy! Azt hittem, sosem ébredsz fel! - Felébredni? Igen, persze, de miért vagyok itt, mi történt? Valaki mondja már el! Sikoltottam magamban, küzdve a nehezen ajkamra kívánkozó szavakkal. Egy belső hang valamiért nem akarta, hogy rákérdezzek.

Felpillantottam és azonnal felismertem Tom Sullyt. 

- Mi... - elsőre ennyi sikerült kinyögnöm, de máris éreztem, mennyire száraz a torkom, és a hangom is borzalmasan rekedt volt. Mint aki évekig nem beszélt. - Mi tör... tént... - lihegtem, hatalmas erőfeszítésembe került ez a rövidke kis mondat.

- Ne beszélj - csitított a fiú de valamit láthatott az arcomon, mert hirtelen nagyon elcsöndesedett. - Én... annyira sajnálom! - Tekintete egészen elsötétedett a fájdalomtól. - Baleset volt...egy teherszállító kamion ütközött nektek, átsodródott a ti sávtokba... - Hangja elcsuklott én pedig behunytam a szemem. Éreztem amint egy könnycsepp gördül végig a járomcsontomon, le a hajam tövéig. Már tudtam, mielőtt kimondta volna, éreztem, és tudtam az én életem is csak egy hajszálon függött. Vagy a Nagyobb Hatalom kezében voltam, mint játékos. Egy a sok közül.

- Csak... csak te élted túl, annyira sajnálom! - suttogta és tehetetlenül ereszkedett vissza az ágyam melletti kis székbe.

A fájdalmam olyan mély volt, hogy képtelen voltam akkor és ott sírni. Az agyam leblokkolta magát, hogy védjen, mert a gyogyulásomhoz nagyon sok energiára volt szükségem. Nem néztem Tomra, képtelen lettem volna a szemébe pillantani, csak egyedüllétre vágytam. Szerencsémre, az álom hamar magába szippantott és nem kellett gondolkoznom.

Bal könyököm elég csúnyán összetört, azt még később is gyakran éreztem, habár az orvosok profi munkát végeztek, meg kell hagyni. Emellett két bordatöréssel büszkélkedhettem, jobb térdem is  látott már szebb napokat, ezen fellül természetesen tömérdek zúzódás borította a testem, néhány kisebb-nagyobb vágással egyetemben. Bónuszként pedig kaptam egy fejsérülést, de az volt a szerencsém, hogy nem volt komolyabb, ugyanis ha be is törik, talán én is meghaltam volna.Talán akkor most én is Velük lehetnék. Gondoltam néha és olyankor menthetetlenü rámtört a zokogás. 

Tom nagyon rendes volt, mindenben segített, amiben csak tudott de az egyetemet ő sem halogathatta a végtelenségig, meg különben is most vett részt azon a bizonyos Avatar - programon, a 3 éves képzésen és nem akart lecsúszni a közelgő vizsgákról, mert azzal egy fél évet elvesztett volna. Nem voltam rá mérges emiatt, tudtam milyen sokat jelent neki. Néha, magányos éjszakáimon, a fájdalommal küzdve elképzeltem, hogy én is a Pandorára utazom és új életet kezdek. Ha akkor valaki azt mondja, hogy hamarosan valóban így is lesz, nem mertem volna hinni az illetőnek, talán ki is nevetem...