Elér a végzet

Amikor elkészültünk, kiléptünk egy jókora platformra, ahol több tucat helikopter várakozott, hogy tudósokat szállíthasson. Két csapatra oszlottunk, mindegyikben öt - öt fővel. A férfi és nő akiket benn láttam, nem csatlakoztak hozzánk, helyettük mások jöttek, immár Avatarjaik testében. Ők nem lepődtek meg úgy rajtam, bizonyára azok közé tartoztak, akiknek részletesebben beszámoltak az ügyről. Talán közvetlen Grace-nek dolgoztak. Hamarosan úgy is megtudom. Egyikük, egy vidám tekintetű nő, azonnal mellém szegődött és barátságosan üdvözölt.

- Helo! A nevem Abby. Örülök, hogy végre megismerhetlek, Evlyn. Bár tény, hogy nem tudunk rólad sokat. - Hirtelen közelebb hajolt és suttogva megkérdezte: - Tényleg igaz? Hogy... átalakítottak? - A mondat végén elbiznytalanodva nézett rám. Csak egy biccentéssel válaszoltam, nem állt szándékomban itt és most, kivesézni a témát, főleg nem úgy, hogy nem mi voltunk az egyedüliek, akik a helikopterekhez igyekeztek. 

- Később mesélek - néztem rá jelentőségteljesen, mire izgatottan elmosolyodott, de szemében azért villant némi részvét. Beszálltunk a kopterba ami hamarosan fel is emelkedett, amint megkapta az engedélyt. Hihetetlen boldogság volt látni, az alattunk elterülő dzsungelt, színes növényivel, ég felé törő fáival. És ezek a trópusi illatok! Az érzékeim alig győzték befogadni ezt a tömérdek információt, ami hirtelen teljes súlyával rám zúdult. 

- Ez fantasztikus! - igyekeztem túlkiabálni a turbinák zaját. Grace mosolyogva pillantott felém és egyetértőleg bólintott. 

- Ha ez tetszett, az erdő valósággal el fog varázsolni! - Igyekezett közelebb hajolni, de közben kapaszkodnia is kellett, nehogy kiessen a kopter nyitott oldalán. Utunk viszonylag hamar végetért és ahogy a lábam talajt ért, valóságos örömbomba robbant a lelkemben. Úgy éreztem, végre hazaértem, hogy tartozok valahova. Elfelejtettem az összes problémámat ami eddig ólomsúllyal nyomta a lelkemet. Behunyt szemmel élveztem a környezet neszeit, tudatom teljesen rájuk hangolódott, és ekkor egy furcsa suttogás ütötte meg a fülem. Azt hittem Abby az,de kinyitva a szemem senki nem hajolt közel hozzám. Nem értettem, de hamar el is felejtettem a különös incidenst.

- Senki ne maradjon le, Evlyn te se. Gyertek utánnam! - Hallottam Grace kiáltását nem messze, majd utána iramodtam. Körülöttünk felerősödtek az erdő zajai, ahogy az állatok visszatértek megszokott napirendjükhöz, többé nem foglalkozva érkezésünkkel. Kellemesen telt a nap, Grace-szel vettünk mintákat, amiket aztán majd elemezni fog a laborban és reményeim szerint hamarosan én is részt vehetek a kutatásokban. A kopterban visszafelé, a lemenő nap fényében vágyakozva figyeltem az alattunk elsuhanó tájat. Tudtam, hogy hamarosan minden növény színpompás kavalkádban fog tündökölni, így némi szomorúságot éreztem, amiért én nem láthatom, nem lehetek a részese, amire egyébként kimondottan vágytam volna. Visszaérve mogorván vettem észre, hogy a korábbról már ismert fegyveres katonák ácsorognak a leszállópálya mellett. Biztos értem jöttek, nehogy elhúzzam a csíkot. Igaz, nem tudom hova és merre mehetnék innen...

- Hamarosan találkozunk! - köszönt el Grace és Abby, majd a többiek is elbúcsúztak és míg ők jókedvűen besiettek a kert irányába, ahol az elkülönített Avatar - szállást tartották fenn, én a két izomagyú kíséretében kénytelen kelletlen visszatértem a saját börtönömbe. 

***

A folytó füst teljesen betöltötte a szűk alkóvot, de ez a benn tartózkodót csöppet sem zavarta. A halk kántálás egyre erősödött, árnyak suhantak tova a falakon, vad törzsi ritmusokra táncolva. Középen tűz lobogott, ami elviselhetetlen hőt sugárzott magából. Az árnyak lassan alakot öltöttek, és egy személlyé formálódtak. Ez a személy futott. Ahogy csak bírt, hisz az életét kellett mentenie. Valami üldözte, valami hatalmas és veszedelmes. Olyat tett, amit nem lett volna szabad. Alakja, mintha sűrű ködbe burkolózott volna, így képtelenség volt kivenni vonásait. 

- Elárultál minket! - a kemény hang élesen csattant, körbefonva a most lekuporodott, rettegő alakot. Távoli, heves dobszó harsant, amit harsány kiáltások kísértek, majd hirtelen mindent beborított a gomolygás. Rettenet, fájdalom, félelem... és a halvány remény.

A lángok ismét magasra csaptak, újabb adag folytó füstöt ontva magukból a szűkös helyiségbe. A látomás lassan tűnni kezdett, de még utoljára egy ezüstösen fénylő szempár nézett farkaszszemet a kántálóval, akinek elakadta a lélegzete.

- Eywara! - lehelte, mire a látomás végérvényesen szertefoszlott. Egyedül a vészjósló csend maradt.

***

Mereven bámultam a plafon sötétjét, de az sivár maradt, nem táncoltak rajta fények, sem alakok. Fülemben még mindig vísszhangzott a különös kántálás, ami - úgy sejtettem valamiféle Na'vi törzsi ének lehetett, de számomra teljesen ismeretlenül csengett, pedig a hosszú ideút alatt beleástam magam a történelmükbe. Na persze abba, amit sikerült megtudni tőlük, főként Grace jóvoltából, aki már így is hatalmas mennyiségű anyagot halmozott fel kutatásai során.

Nem tudtam már visszaaludni, folyamatosan úgy éreztem, valami történni fog, éppen ezért eléggé nyugtalan voltam, csak forgolódtam az ágyamban. Mikor hajnalodott úgy döntöttem ideje kikászálódni, és gyorsan lefürödtem, ezzel is felfrissítve elcsigázott tagjaimat. A hűs víz jó hatással volt forró bőrömnek, egészen ellazított és valamennyire még meg is nyugtatott.

Nem sokkal később dörömböltek az ajtómon, én pedig két izomagyú kíséretében átsétáltam az eligazító helyiségbe, ahol megkaptuk a felszerelésünket, és az instrukcióinkat. 

Nagyobb csapattal utaztam, amiben Grace, egy másik tudós, én és még négy katona, plusz a pilóta vett részt.

Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben zajlik, de a rossz érzéseim hamar beigazolódtak...

Valami csiklandozott. Ez volt az első tudatos gondolatom, amint a sötétség kezdett oszlani. Lassan, fájdalmasan nyitottam ki a szemem és a szívem majdnem leállt a döbbenettől. Egy különös lény nézett velem farkasszemet, ami nem volt más, mint egy kifejlett viperafarkas, ami épp az arcomat nyalogatta, a legteljesebb lelki nyugalommal. Most vagy meghaltam, vagy ez a valóság, ami nagyon a feje tetejére állt. A fejemben és karomban egyre erősödő lüktetés arra engedett következtetni, hogy bizony nem vagyok halott, sőt, nagyon is élek, bár nem tudom még meddig.

Némi erőfeszítés árán óvatosan odébb toltam a kutyamód viselkedő állatot, és valahogy talpra kecmeregtem. A karomra elég volt egy pillantást vetnem, és tudtam, ha nem kapok orvosi ellátást, vagy legalább némi kötszert, annak kellemetlen és csúnya vége lesz. A hosszú vágás a könyökömtől a vállamig futott, és még mindig szivárgott belőle a vér, de szerencsére nem tűnt túl mélynek. Óvatosan nyúltam a homlokom lüktető pontjához, és amikor a szemem elé emeltem a karomat, idegesen verni kezdett a szívem, ugyanis az ujjaimat is a vörös folyadék borította.

- Hát ez remek - szisszentem fel a fájdalomtól, de nem engedhettem, hogy elhomályosítsa az elmémet.

A hátizsákomat megtaláltam pár méterrel arrébb, és erről eszembe jutott, hogyan is kerültem ebbe a lehetetlen helyzetbe.

----

A csapatommal jöttünk, Grace és még egy tudós társaságában, valamint négy katona kísért bennünket, biztonsági okokból, bár tudtam, főként miattam vannak ott, nehogy szökni próbáljak, vagy olyasmit tegyek, ami nem tetszene a fejeseknek.

A kopter leszállt, mi pedig a felszerelésünket magunkhoz véve kiszálltunk a dzsungel sűrű, párás levegőjébe. Minden rendben ment, egészen amíg jó messzire nem értünk a koptertől. Hirtelen rántást éreztem a karomon, majd bekúszott a látómezőmbe Grace halálra vált arca.  Valamit kiáltott, hogy meneküljek, fussak, ahogyan csak tudok. Mielőtt még bármit is szólhattam volna, megjelent mögötte egy katona és kilőtt rá egy kábító lövedéket, amitől a nő összeesett. Grace-nek esélye sem volt a védekezésre. Valahol agyam egy rejtett zugában megértettem, ezzel a tettével talán búcsút is inthet a karrierjének. Hatalmas áldozatot hozott meg értem, amitől bűntudatom támadt, de ugyanakkor éreztem, ezt az áldozatot nem szabad elherdálnom, így hát bevetettem magam a sűrűbe.

Innentől zavarossá váltak az események. A növényzet egybeolvadt, puskaropogás hallatszódott, amibe az állatok dühödt rikoltása vegyült. Nem tudtam merre megyek, a rettenet leblokkolta az agyam, csak az ösztöneim hajtottak egyre messzebb, de a végzetemet úgy tűnt,  nem kerülhetem el. Valami elsüvített mellettem, a világ pedig hirtelen szilánkjaira robbant szét, áttaszítva engem a sötétségbe...

---

Meg kellett ráznom a fejem, hogy kitisztuljanak kissé a gondolataim. Muszáj volt a zsákomban valami használható kötszert találnom, mert a karom egyre jobban hasogatott. Fájdalomcsillapítóról persze nem is álmodhattam a dzsungel közepén, még ha találnék is erre megfelelő növényt, nem igazán tudtam, hol keressem. Ismertem néhányat, de még mindig kótyagos voltam, az agyam nehezen, lassan pörgött. Bizonyára kaptam egy enhye agyrázkódást is, mert ha lehajoltam vad szédülés és hányinger fogott el, így ezt a mozdulatsort a minimumra kellett csökkentenem.

- A francba... - dühöngtem csöndesen, amikor meghallottam az ágak roppanását. Azonnal megdermedtem, még levegőt is alig mertem venni. A hátam bizsergett, tudtam, hogy figyelnek. Attól tartva, hogy a katonák azok, és rám vadásznak, a fűbe lapultam, és igyekeztem felmérni a környezetemet. Nem mozdult semmi, csak néhány madár dalolt békésen, mintha mi sem történt volna... Tényleg! Mennyi idő telhetett el? A fény narancsos színt kezdett ölteni, szóval jócskán benne lehettem a délutában. Az új félelem, hogy éjjel kinn kell lennem az erdőben, adott némi energiát. Felkaptam a hátizsákomat, amiben végül találtam egy kis adag fáslit, és sietős, de azért halk léptekkel indultam el az egyik irányba. Nem tudtam, merre menjek, a bázisra semmiképp nem mehetek vissza, valamint vissza se találnék, azt sem tudtam, hol vagyok.

Utam során, a viperafarkas állandó társnak bizonyult, a nyomomban maradt, hiába próbáltam lerázni, csak azért is velem akart jönni.

-Hát jó, akkor gyere... de nincs kajám, ha ezért vagy itt - beszéltem hozzá, hogy addig is eltereljem a figyelmemet a kilátástalan helyzetemről. Az állat furcsa hangon felnyüszített, majd nekidörgölte magát a lábamnak.

-Ó, hát nem vagy egy hétköznapi viperafarkas, ugye tudod? - hajoltam le, hogy óvatosan megsimogassam az állat fejét, mire az megnyalogatta a kezemet. Erre elmosolyodtam, és még egy vékonyka nevetés is elhagyta az ajkaimat. - Kár, hogy nem tarthatlak meg, szerintem jó barátok lennénk, nem gondolod? - Persze válasz nem érkezett, de mégsem voltam egyedül. Lassan ránk esteledett, a vadon pedig megtelt félelmetes hangokkal, de annak ellenére, hogy rettegnem kellett volna, kellemes nyugalom árasztotta el a szívem. 

Ekkor hallottam meg ismét, a suttogást. Nem egy irányból szólt, hanem mindenhonnan, de a fejemben hallottam. Szavait nem értettem, csak annyit fogtam fel, hogy nem kell félnem, nem engedi, hogy bajom essen. Lehet, hogy súlyosabb a fejsérülésem, mint gondoltam? Futott át az agyamon a kósza gondolat, de a lágy hang elnémult. A nap is végleg lebukott a horizont mögé, és az erdő minden állata és növénye lassanként felfénylett. A biolumineszencia fantasztikusan szép volt, életemben nem láttam ennél gyönyörűbbet.

Hogy a nap még furábbá váljon, egy fehér, ezüstös színű, ernyő alakú magvacska szállt le a vállamra, amiben a szent fa magját, az úgynevezett Atokirinát véltem felfedezni.

- Nahát... - Ujjammal óvatosan megböktem a kis lényt, mire az finoman felfénylett. - Csodálatos - suttogtam áhitattal, mire még több magvacska libbent rám, szinte a semmiből.

-Ó, többen is vagytok? Hát ez... - akadt el a szavam félúton. Ugyan nem vettem észre, de minél több atokirina telepedett rám, a hajam tompa, ezüstös fénnyel kezdett derengeni, a szememmel egyetemben. A jelenség amilyen hirtelen jött, úgy is távozott, nem tarthatott többnél pár percnél, én mégis úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el.

Tovább akartam indulni, mikor a viperafarkasom hirtelen hátrasunyta a füleit, és elkezdett fújni. Ijedtemben és meglepettségemben hátráltam egy lépést, nem értve, mi váltotta ki a vad dühöt, a nemrég még kezesbárány állatból.

- Hé, nyugi! Én vagyok az! - próbáltam nyugtatgatni, de gyorsan rájöttem, nem rám mérges, hanem valamire a hátam mögött. Mielőtt hátrafordulhattam volna, hideg késpengét éreztem a nyakamnak simulni, és egy kemény, de gyönyörű hang megállított.

- Ha megmozdulsz, elvágom a torkodat. - Na'vi nyelven beszélt, de ha nem értettem volna, is felfogtam volna szavai súlyát. Rám találtak.