A Döntés

A döntés szinte azonnal megszületett a fejemben, nem bírtam maradni. Mintha csak az Ég küldte volna őket, hogy elmenekülhessek. Tudtam, bármit is ajánlanak, el fogom fogadni és elutazom  Pandorára. Hisz amugy is ez lett volna az álmom, de én először mégis lemondtam róla. Hogy én mekkora barom voltam! Talán ha Tommyval együtt csináljuk, a három éves képzést, akkor nem jövök haza anyáékkal azon a napon és nincs balesetünk.

De mi van, ha sose kerülhették volna el? Ha nem jönnek értem, de mondjuk elmennek aznap bevásárolni és ott ütköznek valamivel? A sorsot semmi sem akadályozhatja meg, vagy mégis? Csupa olyan kérdés, amire talán soha nem lelünk választ, pedig mindennél jobban vágynánk rá. Hát, ilyen az élet.

Behajigáltam a legfontosabb holmijaimat, számítottam rá, hogy esetleg már nem is jövök ide vissza, bár a lakással amugy is kellene kezdenem valamit. Mondjuk majd eladni, de mindez most várhat. Csak a jövőmet kellene már sínre tennem. Nagyiéknak hagytam csak üzenetet, de a teljes igazságot nem árultam  el nekik. Annyit bőven elég tuniuk, hogy munkainterjúra megyek, L. A. - be, az RDA - hoz, és még nem tudom pontosan mikor jövök vissza. Tom volt a másik, akit értesítettem a dologról és bár örült, én mégis kiéreztem  hangjából az aggodalmat. Biztos fél, hogy valami meggondolatlanságot művelek. 

Autóval mentem, egy éjszakát az egyik útszéli Motelben töltöttem, rémálmoktól gyötörve. Folyton anyát és Kittyt láttam magam előtt, ahogy mosolyognak, majd jött a semmi, ami mindannyiukat magába szippantotta és egyedül csak én maradtam. Kétségbeesetten kutattam utánuk, holott tudtam, elmentek, nincsenek többé. 

Hideg verejtékben úszva riadtam fel, minden egyes alkalommal, ha velük álmodtam. Arcom a párnámba fúrtam, hangtalanul zokogva. Végül álomba sírtam magam. Másnap reggel borzalmas állapotban ébredtem. A hajam egy szénakazal volt, szemeim kialvatlanok és karikásak. Remek, pont az interjú előtt, hát ilyen az én szerencsém.

Betámolyogtam a fürdőbe, és némi jeges víz segítségével helyrepofoztam kinézetem egy részét. Hajam hátul szoros lófarokba kötöttem, hogy ne zavarjon, ruhának pedig egy elegánsabb fekete blúzt és sötétkék farmert választottam. Ugyan nem voltam teljesen megelégedve azzal amit a tükörben láttam, mégis  kiléptem a hidegbe. Hiába, manapság már Los Angeles sem volt ugyanaz, mint 100 évvel ezelőtt. A bolygó időjárása teljesen megkergült, felborult, így még az amugy mindig kellemesen meleg Kaliforniában is kimondottan hidegek lettek a téli hónapok.

Autóm végigrobogott a városba vezető forgalmas sugárúton, de a gyomrom folyamatosan görcsben volt. Ha ilyen helyen kelett vezetnem, mindig nagyon féltem, hisz a balesetet juttatta eszembe. Kimondottan megkönnyebbültem, amikor végre elértem a keresett épületet. Hatalmasan, félelmetesen emelkedett a betonrengetegben. Az elhaladó emberek legtöbbje légszűrő maszkot hordott, ugyanis a levegő itt nagyon szennyezett volt. Az én torkomat is eléggé kaparta a csípős füst ami kinn kavargott.

Utat vágtam magamnak a tömegben és beléptem a fotocellás ajtón. Jókora előcsarnkba kerültem, ahol nyakkendős és öltönyös üzletemberek siettek a dolgukra. A legtöbbjük aktatologató, vagy ügynök, vagy éppenséggel behajtóemberek. Elfintorodtam, de a középen álló eligazító pulthoz sétáltam. Egy fiatal, vörös hajú nő ült a pult mögött, valamit elmélyülten pötyögött a computerébe. Mikor odaértem, széles kirakatmosollyal köszöntött. 

- Jó napot! Üdvözlöm az Erőforrás Kiaknázási Hivatalnál. Miben lehetek a segítségére?

- Jó napot. Tegnap előtt kaptam egy üzenetet egy bizonyos Mr. Tyler Stone -tól. - A nő szeme felcsillant, mosolya még szélesebb lett, már ha ez egyáltalán lehetséges. 

- Ó, igen. Akkor őn bizonyára Miss Evlyn Johnson. - Bólintottam. - Mr. Tyler már várja magát, 55. - dik emelet. A csarnok végén megtalálja a lifteket - intett a nevezett irányba. Arra néztem, és valóban ott volt a két jókora liftajtó.

- Köszönöm - biccentettem és el is indultam, hátra sem nézve. Éreztem, életem egyik legfontosabb megbeszélése felé tartok. Olyan volt, mintha elektromosság szikrázott volna a levegőben. Valami történni fog. A feszültségem szinte tapintható volt, ahogy beszálltam az egyik monstrumba. Benyomtam az 55 - ös gombot, az ajtó pedig hangtalanul magába zárt engem. Egy pillanatra klausztrofóbiás érzés fogott  el, de igyekeztem mélyeket lélegezni és valahova máshova képzelni magam.

Pár perccel később a felvonó egy apró zökkenéssel megállt, majd egy édeskés női hang közölte az emeletszámot. Kiléptem és körbepillantottam. Egyetlen ajtó volt a folyosó végén, rajta aranyozott névtáblával. Mr. Tyler Stone irodája. 

- Még, hogy iroda... - morogtam az orrom alatt. Kezem tétován kopogott, azt hittem nem is hallották meg de aztán váratlanul feltárult az ajtó én pedig beléphettem a hatalmas helyiségbe. Döbbenten néztem körbe. Teljesen másra számítottam. Az hely inkább volt lakás, mint iroda. Minden négyzetcentimétert drága berendezési tárgyak foglaltak el, sőt a hatalmas üvegablakkal szemközti fal tele volt különös, túl nagy nyilakkal, és valamiféle ékszerekkel, amik tollakból és állatbőrökből készültek. Megbabonázva léptem közelebb és már épp megérintettem volna az egyik ilyen "toll- nyakláncot", amikor egy kellemes férfihang csendült a hátam mögül.

- Lenyűgöző gyűjtemény nemde? - Összerezzentem, majd gyorsan elléptem a faltól. 

- Valóban. Honnan szerezte őket? - kérdeztem kíváncsian, az udvariasságról egészen megfeledkezve. A férfi elnézően mosolygott. 

- Onnan, ahova reményeim szerint maga is hamarosan el fog jutni. - A mosolyában volt valami...ijesztő. Valami veszélyes. Inkább nem faggattam tovább. Mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta.

- Nos, Miss Johnson. Örülök, hogy eljött. Először is szeretném kifejezni a részvétemet, ami a családjával történt.  Kér esetleg valamit inni?- kérdezte, miközben intett, foglaljak helyet a jókora bőrkanapén. Engedelmeskedtem, és udvariasan elhárítottam az ajánlatot. Leereszkedtem az ülőalkalmatosságra és kíváncsian vártam a folytatást.

A férfi minden további kertelés nélkül a tárgyra tért. Bizonyára nagyon is az érdekében állt, hogy a lányt meggyőzze.

- Tehát, mint említettem az üzenetemben, lehetőséget kínálunk Önnek, hogy a Pandorára utazzon. - Összehúztam a szemem. Vajon mi a csapda ebben? - Olvastuk a munkáját a Kihalt Fajok a Földön témában és a vezetőség úgy döntött, érdemes lenne elküldeni magát és  még néhány brilliáns elmét, hogy még többet megtudhassunk a Pandora flórájáról és faunájáról. Tudunk róla, hogy annak idején el szerette volna kezdeni a felkészülést a három éves programban de... történt az a tragikus baleset... - megköszörülte a torkát. - Tehát, ha úgy gondolja, hogy készen áll, már ki is állítjuk a papírjait és elkezdheti a felkészítő tréningeket.

- Értem, de valamit még nem tisztáztunk- emeltem fel a kezem. - Említett egy új projektet is a levelében. Lenne szíves bővvebben elmagyarázni, mit is értett ezalatt? - Felvontam a szemöldököm és kíváncsian, várakozón néztem a férfit.

- Hát persze... - Láthatólag némileg zavarba jött, bár profin leplezte. - Mint tudja, a legtöbb DNS keverés nem hozott eddig tökéletes eredményt, és az őslakók nem engedték magukhoz közel a tudósainkat, akik szerették volna közelebbről is megismerni a kultúrájukat, de most végre sikerült kifejleszteni egy olyan kombinációt, ami több Na' vi DNS-t tartalmaz mint emberit. És voila! Létrejött a tökéletes Avatar. - A mosolya annyira kiszélesedett, miközben lendületesen kitárta karjait, hogy attól féltem, menten kettéreped a képe. Agyam egy távoli zuga furcsán bizsergett, mintha figyelmeztetett volna: Vigyázz, csapda! Valóban volt valami... különös, vészjósló abban, ahogy a férfi igyekezte a zavarát leplezni. A szemében pedig ott csillogott a jellegzetes mohóság. Mr. Stone ekkor hirtelen felpattant, majd az íróasztalához sétált. Az asztali computerébe beütött valamit, amit végül áthúzott egy kis kéziadattárolóra, amivel aztán visszasietett hozzám. A mozgásán látni lehetett, hogy igyekszik visszafogni magát, nehogy rohanjon. Végül átnyújtotta nekem az adattárolót.

- Nos, miss Johnson, ez itt a szerződése, már persze feltéve, ha hajlandó elfogadni. - Ismét kirakatmosolyt villantott, majd leült velem szemben, lábát szorosan keresztbe rakta egymáson, kezeit szintén összekulcsolta, hogy elrejtse a remegésüket. Valamit nagyon akarhat. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem elnyomni az egyre inkább feltörő kellemetlen érzéseimet. Alaposan végigovastam az egész szerződést, még a legapróbb betűs részt is. A szerződés nem tartalmazott semmi különösebbet, megfogalmazták, hogy részt kell vennem a teljes felkészítőprogramban,  néhány különórán, plusz labor és terepmunkán. Kezem hosszan időzött az elektromos tollal, a nevemre áhítozó üres rubrika felett. Vetekedett bennem az ösztöneim által súgott veszély érzete, és az, hogy nem akarok semmi mást csak elmenni innen és felejteni. Döntöttem... úgy éreztem hosszú órák telnek el, miközben a nevemet odafirkantottam alulra. Tudtam, ezzel alapjaiban változik majd meg az életem, a kérdés már csak az negatív, vagy pozitív irányban. De hát honnan is tudhattam mi fog rám várni, amíg végre elérhetem a megnyugvást? És ha tudtam volna, akkor vajon nem fogadtam volna el? Megráztam a fejem.

- Valami gond van Miss Johnson? Kér egy pohár vizet? - hajolt közelebb, aggodalmas hangot megütve Mr. Stone. - Nem... köszönöm, jól vagyok. Nos... van még valami, amit tudnom kell? - fúrtam tekintetemet a férfiéba és hosszan farkasszemet néztünk egymással. A tekintete egy röpke, másodpercnyi időre megvillant, majd mosolyogva felállt.

- A felkészítésére itt L. A. ben kerül sor, a jövő héten kezd a központi egyetemen. Pandora - szakot keressen, de könnyen meg fogja találni, a tanárok nagyon készségesek - mondta negédesen somolyogva, nekem pedig kezdett az a benyomásom támadni, hogy a kitörő nevetését igyekszik visszafojtani.

- Értem... - biccentettem, azzal én is felkászálódtam a kanapéról. 

- Nos, örültem a találkozásnak - nyújtotta felém ápolt, és drága kenőcsökkel kezelt tökéletes kezét. 

- Viszont. - Gyorsan kezet rátam vele és már száguldottam is a liftek irányába. Még egy utolsó pillantást azért vetettem a na' vi emléktárgyakra és nagyot fújtam. Úgy éreztem megfulladok ebben a betonszörnyetegben. Az 55 emelet hamar elmaradt én pedig szinte kirontottam a hatalmas előcsarnokba, meg sem hallva az izgága titkárnő lelkes köszönését.  Bár a kinti bűzös levegőn sem volt sokkal jobb, és az embertömegnek sem örültem, mégis valamiféle megkönyebbülést éreztem...

...

Mr. Stone lehuppant az iróasztala mögé és hosszan nézett az ajtó irányába, ahol nemrég távozott Evlyn Johnson. Aztán kajánul elvigyorodott. A kiscsaj még csak nem is tudja, mire vállalkozott, de nekik pont jól jött egy ilyen lelkileg sérült, a világ elől menekülni vágyó szerencsétlen, aki ráadásul meglehetősen tehetséges a biológia területén. Tökéletes választás. A férfi legszívesebben körbetáncolta volna az irodáját, alig merte elhinni a szerencséjüket. Végre, annyi kísérletezés után sikerült kifejleszteniük a tökéletes Avatart. Nem is lehetett volna jobb és szebb. A lány pont megfelelő alany lesz. Remélhetőleg túl is él mindent, és akkor sínen lesznek. Szinte már érezte a markát nyomó krediteket és arcán a vigyor még szélesebb lett.

Előrenyúlt és megnyomott néhány gombot az íróasztalán. - Kitts! Brikk! Hallanak engem? - Statikus zörej, majd egy mély, reszelős férfihang. 

- Igen Mr. Stone, mit óhajt? - Pár másodperces hallgatás után Tyler a tárgyra tért. 

- Eljött az idő, fiúk. Tudjátok mi a dolgotok. Lehetőleg feltűnés és személyi sérülés nélkül járjatok el. Az alanyról tudtommal minden infót megkaptatok, így van? - Most a másik férfi szólalt meg, az ő hangja valamivel mélyebb volt a társáénál. 

- Természetesen uram! Már indulunk is. Azonnal értesítjük önt és a labort, amint megvan amit kért. - Mr. Stone elégedetten bólintott. Ezt akarta hallani és a lehető legjobb munkát várta el a két ügynöktől. 

- Helyes... - Azzal bontotta a vonalat és összefűzte hosszú ujjait. Tekintete a nyilakon nyugodott és hosszan elgondolkozott.

Nehéz újrakezdés és az Ajánlat

A lábadozás és a gyógyulás nagyon sokáig tartott és mikor majdnem fél év múlva kiengedtek a kórházból, elveszettnek éreztem magam. Úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok ebben a rohadt nagy világban. Hiába jöttek elém Nagyiék, hazaérve minden idegennek és szürreálisnak tűnt. Ki volt takarítva, mintha mi sem történt volna, és csak egy hosszú nyaralásról érkeznék haza. Mint egy zombi indultam be a nappaliba, a kevés motyóm ami volt, az előszobában hagytam, nem érdekelt hova rakom le. Amint beértem, elkapott az összes emlék és én ott, ahol voltam összerogytam és csak zokogtam... a könnyeim megállíthatatlanul törtek elő. Ott aludtam el, összegömbölyödve, mint egy kismacska. 

Reggel fáradtan és elgyötörten ébredtem. Elfeküdtem a bal kezem és emiatt a könyögöm kegyetlen sajgással bűntetett, felidézve benne azt a sok fájdalmat amit kiállni kényszerültem. De semmiképpen nem a fizikai fájdalom volt a legroszabb, az elmúlik, meggyógyul, de a lélek sebei talán sosem hegednek be igazán.

-Evlyn... - szűrüdött át tompán az álom puha, sima szövetén. Az én nevem, de hagyjanak, nem akarok felébredni. Aludni akarok. Ez olyan megnyugtató, semmi nem fáj, nincsenek gondolatok, egymagam lehetek. Mintha szédülnék, vagy pörögve zuhannék egy mély szakadékba. Erre összerándultam és felriadva ösztönösen oldalra gördültem. Rá az érzékeny könyökömre. 

-Áá! A franc...! - kiáltottam fel a fájdalomtól. Iszonyú fáradtnak éreztem magam. Mintha maratont futottam volna, minden előkészítő edzés nélkül. 

Oldalra pillantva megláttam a némán, mozdulatnaul álló Apát. Már nagyon régen elváltak a szüleim, úgy Kitty születése után nem sokkal. Azóta apa újra megnősült, és az Államok másik végében él, az új feleségével és két kisfiával. Egyszer láttam őket, azóta csak képeken, de nem nagyon tartjuk... tarottuk a kapcsolatot velük, és tudtam, apa most is csak azért jött, hogy segítsen a költözésben és a dolgaim elrendezésében. Aztán ismét visszatér, a jól megszokott és kényelmes, gondtalan életéhez.  Ennyit rólam. Gondoltam keserűen, miközben feltápázkodtam.

- Nagyon sajnálom.. - hangja őszinte részvéttől csengett. 

Valaha biztos nagyon szerette Anyát, de az már régen volt. Én csak bólintani tudtam, nem akartam sírni, ugyanis éreztem, ha kinyitnám a szám, előtörne belőlem a zokogás.

Inkább odaléptem hozzá és megöleltük egymást. 

- Szeretnéd, ha mindent átvinnénk, majd az új lakásodba? - kérdezte meg óvatosan. Én végigpillantottam a szobán és éreztem, nem bírnék többé ezen bútorok közt élni, ahol minden Rájuk emlékeztet, ugyanakkor emlékeztetni akartam magam, bele akartam kapaszkodni, az összes emlékbe, de úgy képtelen lettem volna élni, az túl fájdalmas lett volna.

- Csak pár dolgot viszek magammal... - feleltem csöndesen. 

- Rendben, ahogy szeretnéd. A költöztető autót jövő hétre rendelem meg  és eljövök érted ismét, segíteni.. - " De addig vissza kell mennem, mert a cég nem állhat meg... bla... bla... bla..." - tettem hozzá magamban, a kimondatlant, hisz ismertem már apát. Még ilyenkor sem tudja félretenni a munkáját, hát ez van. A költözésig nagyiékkal leszek, de... bár inkább anyáékkal lehetnék. Bár újra hallhatnám Kitty csípkelődését. Ó, mit meg nem adnék, csak hogy még egyszer utoljára hallhassam őket.

A következő hetet életem legborzalmasabb élményei közé soroltam, később is, sok év múltán életem alkonyán. Azt a búskomorságot sose feledem, könnyen vissza tudom idézni, és mindig ugyanannyira rossz.

Alig ettem valamit, étel csak nehezen ment le a torkomon, mély depresszióba zuhantam, hiába próbált nagyapa és nagyi a kedvemre tenni, de őket is jócskán megviselték a történtek. A cuccaim amit magammal akartam vinni, két nap alatt összekészítettem, egyébként pedig csak a szobámban gubbasztottam. Feküdtem az ágyon és gondolkoztam. Az egyetemen már amúgy is évet kellett halasztanom és oda egyébként sem lettem volna képes bemenni, lehetetlennek éreztem, hogy most normális, boldog emberek közé menjek. Na persze az orvosok melegen ajánlották, mint terápiát, de tettem én rájuk, ne akarják nekem megmondani, hogy érezzek. És bár pszichológusi kezelést is előírtak, nem mentem be.

Egyetlen halvány örömöm, Tom látogatásaiból fakadt, de sok szabadideje neki sem volt, de ő legalább feldobtt picit. Jó volt hallgatni, ahogy lelkesen beszél a pandorai útról, hogy miket fognak csinálni, egyfajta Avatárjuk lesz, amihez a tudatukat hozzákapcsolják és így abban az idegen testben is tudnak majd kinn dolgozni. Érdekesnek hangzott és kicsit irigyeltem is érte.

Jó lett volna, mindent itthagyni... az öszes rosszat, fájdalmat és emlékemet.

Összegömbölyödtem az ágyamon és a párnámba zokogtam bánatom.

A költözés könnyen ,gyorsan és simán lezajlott, apával nem búcsúzkodtunk túl sokat. Sose szeretett hosszan búcsúzni. Na igen, anyától is csak úgy lelépett. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy sehol senki, csak az üres gardróbrész jelezte, eredeti lakójának eltűntét. Ugyan nem volt ő érzéketlen, mert a családját nagyon tudta szeretni, csak hát... senki se tökéletes. Már ahhoz is üresnek éreztem magam, hogy dühöt érezzek, belsőmet annyira kitöltötte a szomorúság és a magány, hogy lassan azt képzeltem, többé nem leszek képes se a szeretetre, a vidámságra, lelkesedére és egyéb, jelen esetben abszurdnak tűnő érzelemre.

Hetek teltek el, próbáltam élni az életem az új lakásban, de az valahogy nem akart othonossá válni, hiába igyeketem szépen berendezni, a hozott holmikkal, de éreztem, valahogy, már akkor tudtam, hogy a jövőm engem nem ide köt. Néha eltöprengek, talán nem azért hittem - e, hogy képtelen vagyok otthon érezni magam új lakhelyemen, mert azok a felsőbb hatalmak súgtak nekem, vagy egész egyszerűen csak a gyász gyötört teljes erejével. 

Álmatlan éjszakáimon, amikor csak forgolódtam, már ezerszer megbántam, amiért nem jelentkeztem én is arra az Avatar programra. Akkor most legalább lenne célom. El innen, el az emlékek elől. Új életet kezdhetnék, talán felejteni is tudnék és a lekem is gyógyulna egy keveset. 

De én visszamondtam, pedig biológusként, tárt karokkal fogadtak volna, ha mindent megtanulok, megismerem Pandora flóráját és faunáját. Aztán ott, azon a kis Holdon pedig el kutatgatnék, de ennek is már annyi. Dühösen a párnámba fúrtam arcomat és minden elkeseredésemet beleordítottam a szerencsétlen vászonba. Öklömmel püföltem, ami csak belefért, majd elkínzottan zokogásban törtem ki... az legalább végre elaltatott.

Így ment ez hetekig, hónapokig, mígnem elérkezett az a nap, ami a további életemet gyökeresen megváltoztatta.

Ismét tél volt, fagyos hideggel köszöntött be a December, én mégis beautóztam Bakersfield belvárosába, vásárolni ezt-azt, hisz ennem még nekem is kellett. Már több mint egy év telt el a baleset óta de a hangulatom nem sokat javult. Ismét bejártam az egyetemre, de nem sok örmömet leltem benne, a jegyeim ugyan jók voltak én mégsem élveztem a tanulást. Úgy éreztem, értelmetlen amit csinálok, amiért gürizek.

 Bár a biológiát szerettem, elég lehangoló tudott lenni, egy csomó kihalt fajról tanulni.

Régi Chevroletem csikorgó fékkel állt meg a nagy külvárosi ház előtt, amiben az én lakásom is helyet kapott. Sietősen ugrottam ki, majd a hátsó ülésre rakott zacskót magamhoz véve, elindultam az ajtó felé. Beütöttem a kódot, majd csípőmmel belöktem az ajtót. Feltrappoltam a legfelső emeletre, ahol pár percig kotorásznom kelett a táskámban, ugyanis a kulcsomat az istennek sem bírtam egtalálni. 

- Jaj már... hol a francban vagy... áá, na végre. - A kulcsok fémesen csörrentek össze, ahogy a zárba illesztettem, majd kitárult az ajtó. Lábammal belöktem az ajtót, terhemet pedig a konyhába cipeltem. Ezekben a régi épületekben, még mindig kulcsokat használtunk,  a plasztikkártya a gazzdagabb emberek kiváltsága volt.

Először fel sem tűnt a nappali dohányzóasztalán villogó üzenetrögzítő videofon.

- Ez meg ki akar lenni - morogtam a bajszom alatt ahogy ujjam a gombok felett tétovázott. - Biztos nagyi... van mit enned kislányom? - gondoltam elmosolyodva, majd benyomtam a lejátszás gombot.

Egy öltönyös, negyvenes évei elején járó férfi, ápolt arccal, tökéletes frizurával jelent meg a kis képernyőn. 

- Ez meg mi.. - zöttyentem le a kanapémba.

- Üdvözlöm Miss Johnson. A nevem Tyler Stone, az RDA munkatársa vagyok. Cégünk azért kereste meg Önt, mert szeretnénk, ha részt venne legújabb projektünkben. Olvastuk egyik munkáját a Kihalt Fajok a Földön témában és felkeltette az érdeklődésünket.. - Erre felvontam a szemöldököm.

 - Éppen ezért felajánljuk Önnek a döntés lehetőségét, hogy szintén a Pandorára utazzon. Ha úgy dönt részt venne a programban, kérem jöjjön el, holnap után, azaz szerdán, az RDA Los Angelesi központjába, hogy egyeztethessünk a részletekről. A többi információt, már elküldtük önnek, a videoüzenet után, hozzáférhet a csatolt anyaghoz. További kellemes napot! A mielőbbi viszontlátásra! - köszönt el egy behízelgő mosollyal a pasas, majd ahogy leállt a felvétel, egy villogó mappajel tűnt fel az érintőképernyő sarkában. 

Kétkedve rákattintottam és végigfutottam az anyagon. Nos, érdekesnek tűnt. Persze, ekkor még nem tudhattam, hogy amit olvasok, csak a fele a valóságnak, de érdekelt is ez engem akkor.

Baleset és visszaemlékezés

Azt a napot sosem felejtem el, annyira beleégette magát a tudatomba, hogy már soha, semmi nem lenne lépes kitörölni. Talán tényleg létezik a végzet, néha elgondolkozom, vajon tényleg hihetjük - e  azt, mi irányítjuk az életünket? Mondhatjuk, hogy a kezünkben tartjuk az irányítást és egyedüli urai lehetünk tetteinknek? Vagy csak egy nagy gépezet pici porszemei vagyunk, akiket egyszerűen felhasznál valami nagyobb hatalom, ami megfoghatatlan és emberi ésszel felérhetetlen.

De én nem vagyok filozófus, így  nem tudhatom. 

Csak annyit tudok, ami megtörtént. Így, visszatekintve, ennyi év távlatából, talán lassanként minden világossá válik, de úgy érzem, most már nem érdemes ezzel foglalkozni. Ami megtörtént, azon úgysem tudnék változtatni... bár van ami még mindig nagyon fáj és nem értem miért volt rá szükség.

Minden egy havas, fogcsikorgatóan hideg téi napon történt, kezdődött el, ha úgy jobban tetszik. Az egyetemről tartottunk haza a karácsonyi ünnepekre. Húgom, aki akkor ősszel töltötte be a 12-őt, az autó hátsó ülésén fecsegett valamairől. Nem tudom mi lehetett az, erre soha többé nem voltam képes visszaemlékezni. Csak azt tudom, dühös voltam rá kicsit, mert én épp anyának próbáltam elmesélni, a legújabb projektünket, amin négy évfolyamtársammal dolgoztunk, de Kitty folyton beleszólogatott. 

- Hagynád végre, hogy végigmondjam? Miért nem tudsz két percig csöndben maradni? - fordultam hátra morogva, mire a kislány kidugta rám a nyelvét és csípősen visszavágott. 

- És te miért nem tudsz már valami izgibbről beszélni? Ez tök unalmas... - Inkább lenyeltem ami a nyelvemre kívánkozott és visszazöttyentem az ülésembe. 

- Tom azt ígérte, átjön szilveszterkor! - jegyeztem meg és a szívem hevesebben kezdett verni, amikor kimondtam a fiú nevét. 

- Jaaj ne, már megint kezdii ! - nyafogta Kitty. 

-Lányok elég legyen - mondta anya békítőleg, én pedig puffogva fontam karjaim össze mellkasom előtt és kibámultam a hóesésbe. Na persze senki ne szép fehér havazást képzeljen el, olyan már réges-rég nem volt a Földön. Ez inkább ronda, acélszürke színben "pompázott" a rengeteg szennyező anyag miatt. 

A közvetkező dolgok homályosak, csak egy iszonyatos női halálsikolyra emlékszem, ami gyakran kísért még most is rémálmaimban, és az az rettenetes csattanás... aztán csönd, sötétség, és borzalmas fájdalom.

Lebegtem... a sötétség körbefont, magába szívott vigyázott rám. Semmi sem bánthatott. Nem tudhattam mennyi idő telt el, az idő megszűnt létezni, nem volt rá szükségem. Egészen békés érzés volt. Vajon meghaltam, és ilyen a halál utáni lét? Ez lenne a menny? Semmi fény, cicoma, angyalok? Csak a komor sötétség? Vígasztalan, de én mégsem féltem. Nem volt mitől... vagy mégis? Talán ez még nem a vég, de akkor miért nem tudok ébredni? Miért nem találom a fényt, a kiutat? Miért nem vezet senki? Anya? Kitty? Merre vagytok? Szükségem lene rátok, azt hiszem eltévedtem. 

A sötétség egyszerre ijesztővé vált, ahogy tudatom lassan visszatért..távoli mormogás..valami hűvös érzés. Megpróbáltam megmozdulni, de képtelen voltam rá. Egyre jobban pánikba estem. Talán lebénultam és sosem fogok tudni járni többé? Nem, az velem nem történhet. És különben is..mi történt? Miért történik mindez? Mit tettem? Nem akartam megbántani a hugom..ugye nem amiatt érdemeltem ki ezt a pokoli kínt, ami az egész testembe hasít? Halk pittyegés, egyre idegesítőbb..susogó hangok.

Küzdöttem, hogy ki tudjam nyitni a szemeim..mintha nagyon mély vízből kellene felküzdenem magam, de egyre fogytán lenne az erőm.

A fény először teljesen elvakított, alig bírtam kinyitni elnehezült szemeimet.

- Felébredt! - kiáltotta valaki, kellemes férfihang, ismerősnek tűnt valahonnan, majd lábdobogás. Hűvös ujjak fonódtak a csuklómra, aztán valami belevillant a szemembe. 

- Valóban, pedig nem mertük remélni, már majdnem lemondtunk róla. - Folytott hangon beszélt az illető, de én mégis meglepőden jól hallottam. 

Miért mi történt? Próbálták formálni ajkaim, de csak halk nyöszörgésre futotta. Ismét kinyitottam a szemem, de ezúttal már láttam is. Eleinte ugyan csak homályos foltokat, feketét, fehéret, kéket. Aztán egy barnás árnyék vetült fölém és lassanként kitisztult a látásom.

- Istenem Evy! Azt hittem, sosem ébredsz fel! - Felébredni? Igen, persze, de miért vagyok itt, mi történt? Valaki mondja már el! Sikoltottam magamban, küzdve a nehezen ajkamra kívánkozó szavakkal. Egy belső hang valamiért nem akarta, hogy rákérdezzek.

Felpillantottam és azonnal felismertem Tom Sullyt. 

- Mi... - elsőre ennyi sikerült kinyögnöm, de máris éreztem, mennyire száraz a torkom, és a hangom is borzalmasan rekedt volt. Mint aki évekig nem beszélt. - Mi tör... tént... - lihegtem, hatalmas erőfeszítésembe került ez a rövidke kis mondat.

- Ne beszélj - csitított a fiú de valamit láthatott az arcomon, mert hirtelen nagyon elcsöndesedett. - Én... annyira sajnálom! - Tekintete egészen elsötétedett a fájdalomtól. - Baleset volt...egy teherszállító kamion ütközött nektek, átsodródott a ti sávtokba... - Hangja elcsuklott én pedig behunytam a szemem. Éreztem amint egy könnycsepp gördül végig a járomcsontomon, le a hajam tövéig. Már tudtam, mielőtt kimondta volna, éreztem, és tudtam az én életem is csak egy hajszálon függött. Vagy a Nagyobb Hatalom kezében voltam, mint játékos. Egy a sok közül.

- Csak... csak te élted túl, annyira sajnálom! - suttogta és tehetetlenül ereszkedett vissza az ágyam melletti kis székbe.

A fájdalmam olyan mély volt, hogy képtelen voltam akkor és ott sírni. Az agyam leblokkolta magát, hogy védjen, mert a gyogyulásomhoz nagyon sok energiára volt szükségem. Nem néztem Tomra, képtelen lettem volna a szemébe pillantani, csak egyedüllétre vágytam. Szerencsémre, az álom hamar magába szippantott és nem kellett gondolkoznom.

Bal könyököm elég csúnyán összetört, azt még később is gyakran éreztem, habár az orvosok profi munkát végeztek, meg kell hagyni. Emellett két bordatöréssel büszkélkedhettem, jobb térdem is  látott már szebb napokat, ezen fellül természetesen tömérdek zúzódás borította a testem, néhány kisebb-nagyobb vágással egyetemben. Bónuszként pedig kaptam egy fejsérülést, de az volt a szerencsém, hogy nem volt komolyabb, ugyanis ha be is törik, talán én is meghaltam volna.Talán akkor most én is Velük lehetnék. Gondoltam néha és olyankor menthetetlenü rámtört a zokogás. 

Tom nagyon rendes volt, mindenben segített, amiben csak tudott de az egyetemet ő sem halogathatta a végtelenségig, meg különben is most vett részt azon a bizonyos Avatar - programon, a 3 éves képzésen és nem akart lecsúszni a közelgő vizsgákról, mert azzal egy fél évet elvesztett volna. Nem voltam rá mérges emiatt, tudtam milyen sokat jelent neki. Néha, magányos éjszakáimon, a fájdalommal küzdve elképzeltem, hogy én is a Pandorára utazom és új életet kezdek. Ha akkor valaki azt mondja, hogy hamarosan valóban így is lesz, nem mertem volna hinni az illetőnek, talán ki is nevetem...